A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: A 30-as évek miskolci fotográfiája (Kletz Károly emlékére)

9. kép. Édesapám, 1936 nyék voltak, a bírálóbizottság esztétikusai súlyosan megsértődtek a fotográfus parancsok e vakmerő provokálásán. A képeket ugyan kiállították, sőt - hallatlan! - legelső kitüntetésben is részesültek, de az esztétikusok mégsem bocsátották meg a kifényezett képek forradalmi betörését." Vadas Ernő viszont az 1932. évi országos kiállítással foglalkozó kritikájában (Fotóművészeti Hírek 1932. 8. sz.) már azt írhatta: „Érdekes volt látni, hogy a képanyag több mint 50 fényes (hochglanz) papíron készült, ezüstkartonozással. Dicsőségére válik Balogh Rudolfnak és Pécsi Józsefnek e kezdeményezésüket, mellyel külföldön is méltán feltűnést keltve, iskolát csináltunk." A technikai kérdéseknél maradva, meg kell említeni a dilemmát, hogy a lemez vagy a filmnegatív, a kisfilm vagy a nagy méret az igazán használható segédeszköze a művészi alkotásnak. Ezekben a vitákban az élet teremtett rendet, de nem ez történt az ún. „soft-nem soft" vitában, vagyis a lágyító eszközök alkalmazásának kérdésében. Ez is magyar találmány volt. Lágy felületi hatásokat a Dulovits Jenő és Tóth Imre által konstruált „dutó" elnevezésű előtétekkel vagy a Bárány-féle lágyan rajzoló objektívekkel lehetett elérni. A lágyításnak voltak lelkes apostolai és ugyanakkor lelkes ellenzői. Ma, amikor úgy tűnik, hogy visszatér a lágyító technikák divatja, érdemes erre is