A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon II. (Szokásvizsgálat)

hogy a nők - a koporsó után haladva - ugyanazt a védőszerepet töltik be, amelyet az udvarra kitett koporsó mellett álltukban kifejtettek. A temetési menetnek szintén a hagyományok által szabályozott akusztikus kerete van: ez az egymást váltogató harangszó és zsoltáréneklés. Ez a vokális, instrumentális akusztikus effektus teszi ünnepélyessé a halott ezen utolsó útját, ugyanakkor - mivel a zsoltároknak, és a harangozásnak a keresztényi jelrendszerben védekező, gonoszűző szerepe is van - az élő közösség védelmére is szolgál. E szokás legmélyén feltételezhetően ott lappang a védekező jellegű, pogány zaj keltés, amely meg nem szűnve hangzik, míg a holtat el nem földelik. Ugyancsak ősi hagyományos szokás a koporsóvívők eljárása, amellyel a koporsót a halott portájának küszöbére eresztik rövid időre. Utoljára vesz búcsút a kapufélfától

51 az elhunyt. Ekkor énekli az egybegyűlt gyászoló gyülekezet - a halott szájába adva az élő által megkívánt szöveget - Utoljára vagyok udvaromban. Hasonlóképpen járnak el a koporsóvívők a temető kapujában is. A szokás értelme minden bizonnyal az előző búcsú analógiájára most az új „otthonba" való beköszöntés. 2.12. A temetőben A gyülekezet addig énekel a nyitott sír mellett, amíg azt be nem temetik. Ünnepélyesség és a szent szövegekkel való védekezés itt is nyilvánvaló. Jellegzetes védekező jel a sírásó munkásoknak a friss hanton keresztbe fektetett ásója s kapája. A szokás tartalmáról már korábban szóltam.

52 Az egész szokássoron végighúzódó ambivalencia itt is megnyilvánul, sőt a kurátor búcsúszövegében verbálisan is kifejeződik annak lényege:. . . Vigasztalja meg a jóisten a megszomorodott szíveket! Elhunyt testvérünket pedig . . . nyugtassa meg a jóisten a fődnek porában! A temetőbeli szokások többé-kevésbé azonosnak mondhatók a magyar nyelvterületen.

53 • 2.13. Áz eltakarítás Míg a temetéssel valóságosan is eltakarítik a holtat, addig a halottas háznál igyekeznek eltüntetni minden olyan tárgyat, amely - feltételezésük szerint - visszahívhatná a halott lelkét. Az animisztikus gondolkodás képzetéből fakadó cselekedetekkel igyekeznek minden tárgyat, amelyhez a halottnak köze lehetne, amelyet - az integritásos gondolkodás alapján - a magáénak tudhatna, s érte visszajönne, eldugnak, lemosnak. Itt is a praktikum, a gondos szigorral számon kért takarítás és a fikció, a lélekhit szövődnek egybe. Az élő közösséget szolgálják az eltakarítás aktusai, amely során tulajdonképpen minden nélkülözhetót megsemmisítenek vagy elajándékoznak, amihez a holtnak köze volt, s minden nélkülözhetetlenül szükséges dolgot fertőtleníteni igyekeznek. 2.14. A tor A halotti tor általánosan ismert szokás a szomszéd népeknél éppen úgy, mint a rokonnépeknél.

54 51. Nagy G. O., 1957. 92-93.; K. Kovács L., i. m. 261-263. 52. A magyar nép közismert - gyakran a népmesékben használt - kifejezése a halálra: „Ásó, kapa, nagyharang válassza el őket!" Itt a temetés jellegzetes invariáns jegyeit találjuk meg összefoglalva. 53. K. Kovács L., i. m. 299-318. 54. Róheim G., i. m. 179-205. 508