A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon II. (Szokásvizsgálat)

utóbbi azonban éppen az ellenkezője az általános magyar gyakorlatnak, bár elvétve előfordulnak hasonló szokások.

33 2.4. Meghívások 2.4.1. Itt csak azt az általános és feltételes érvényű megjegyzést tehetjük, hogy a közösség egybehívását minden bizonnyal a kereszténység előtti időkben is a halott közeli hozzátartozója vezethette. Hogy ez a személy a halottal mű- vagy vérrokoni kapcsolatban állott-e, nem dönthető el teljes bizonyossággal, hiszen úgy a magyar, mint az Európán kívüli népek szokáshagyományaiban mindkettőre van példa.

34 Egészen könynyen feltehető, hogy a műrokonság egy tagja volt a halott körüli szertartások szervezője, illetve a - kultikus-ceremoniális irányító mellett - vezetője, hiszen a vérrokonok az integritásos gondolkodásnak megfelelően - éppen vérségi összetartozásuk miatt maguk is veszélyesekké, a haláltól érintetté váltak.

35 Ezért volt kívánatosabb, ha a halott képviseletében inkább a műrokonság érintkezik a közösséggel. 2.4.2. Feltehető, hogy a temetésen, illetve a halotti szokások folyamán megjelenhetett a gyászolók között a közösség vezetője - jelenlétével a közösség erejében mutatkozó veszteséget demonstrálta, de ugyanakkor az erősebb, megújuló egység iránti erőfeszítésre is buzdított; személyes vagy képviselők által kifejezett jelenléte mindenkor a halott társadalmi, közösségi pozíciójától függhetett. 2.4.3. A segítők összejövetele a halottas háznál szintén közhelyszerűen általános. A rokonságot a szociokultúrás organizmus automatikus reflexe vonzotta mindig arra a helyre, ahol a kis, egymásra utalt közösséget veszteség érte. Az ilyenkor felmerülő tennivalókat éppúgy természetes együttesben végezték el, mint ahogy a rokonságban felmerülő egyéb közös munkát igénylő feladatokat. Tulajdonképpen a haláleset okán létrejövő rokoni együttműködés egy formája a kalákának: rituális-hagyományos társasmunka. 2.5. A haláleset hírüladása A haláleset hírüladására mindenkor több - egymást erősítő -jelrendszert használhattak, mint ma a beszédet, a gesztusnyelvet, a ruházat megváltoztatását s a harangozást. Ezek közül minden bizonnyal rituális jelentőségű a gyászviselet és a harangozas. (A gyászviseletről a gyász idejét és szokásait vizsgáló szakaszban szólok.) A harangozas mai formájában keresztény jellegű szokás. Ám tudjuk, hogy a pogány szokásrendben a zaj csapásnak, mint akusztikus védekezési formulának, fontos szerepe volt.

36 Joggal gondolhatjuk tehát, hogy á halotti szokások lebonyolításának ideje alatt naponta háromszor felhangzó harangszó keresztényi fedő-értelme alatt („Megtiszteljük az elhunytat." „Mindannyian isten kezében vagyunk.") pogány eredetű szokás húzódik meg. A harangozas célja eszerint a holttest körül ólálkodó rosszakaratú erők, ártó hatalmak távol tartása a közösségtől. A pogány értelemmel egybevág részben a keresztényi is, miszerint a templom felszentelt épületének minden tartozéka gonoszűző erővel bír. Az a tény, hogy a harangozónak egykor mitsem fizettek munkájáért még inkább erősíteni látszik a harangozas közösséget védő jellegét, amely minden tagjának feltétlen és természetes feladata volt. 33. Uő. i. m. 157-158.; K. Kovács L., i. m. 28, 35-36 34. Levi-Strauss, C. i. m. 268.; Malinowski, B. i. m. 160-161. 35. Birket-Smith, K. i. m. 285-286. 36. Szendrey Zs., i. m 1940a, 353. 504