A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIGA Gyula: A tésztakészítés sajátos eszköze a magyarságnál (csigacsináló táblácskák)

agyagművesség emléke.

42 Az a néhány darab, amelyeket a közgyűjtemények nyilvántartása más műhelyből származónak határoz meg (Hódmezővásárhely, Mezőtúr), bizonytalan eredetű. Különösen szembetűnő ez az egy-két vásárhelyi példány esetében, amelyek formailag a debrecenieket mintázzák, csak a mázuk barna.

43 A ránk maradt példányok zöme Debrecenben készült, a XIX. század második felében. Már Ecsedi István felhívta a figyelmet arra, hogy ezek kis fazekasok, még inkább pipás mesterek készítményei.

44 Igazolja ezt egy feliratos, datált példány is, melynek hátoldalán ez olvasható: „Készítette Veres Josef Kováts Susánának Ilendöseger(e) - Éljen, Vivát 1846-ba". A készítő, Veres József 1835-ben lépett a debreceni pipakészítők sorába.

45 A cserép példányok zöld, fehér vagy barna ólommázasak, díszítményüket elsősorban a növényi motívumok alkalmazása jellemzi. Ez nem csupán a pipakészítők formai öröksége, hanem egy általános síkdíszítményrendszeré, amely különösen gyakran jelenik meg a régi kályhacsempéken. A húsos növényi levelek, a szimmetrikus szerkesztés, a kompozíció arányai magas szintű formakészítő hagyomány emlékeit őrzik. A sík és a térbeli díszítmények váltakozása, a koronaszerű zárások, a belső arányok gyakran emlékeztetnek ugyan a fafaragvány okra, mindez azonban nem jelenti, hogy a cserépből készült darabok a fa példányokat utánozták.

46 Sokkal inkább az agyagművesség hagyományainak folytatói, ami persze - sok vonatkozásban - nem zárja ki a közös gyökerek lehetőségét. Figyelmet érdemel, hogy a régi cserép példányokon, ritkábban a fa eszközökön is, másfajta bordázat is előfordul, nem csupán az általánosan ismert, párhuzamosan vésett munkafelület (2. kép). Nem tudjuk biztosan, hogy ez csupán díszítmény-e, s elsősorban az ajándék funkcióhoz kapcsolódik, vagy egy korábbi, ma már ismeretlen tésztakészítő hagyomány emlékét őrzi. 4. A fém csigacsinálók kis számban maradtak ránk (13. kép). Kis területen terjedtek el: készítésük elsősorban a Közép-Tisza-vidék cigány fémműves hagyományaihoz köthető. A cigányok rézlemezből, hidegen is formáztak csigacsinálót (ezek általában négylábúak), de ismerünk öntött példányokat is.

47 Az utóbbiak formájukban és díszítményükben a rézöntés egyéb produktumaival, főként az övcsatokkal mutat egyezést. A rézhez hasonlóan, ritkán bukkannak fel öntöttvas példányok, amelyek használata ugyancsak lokális jelenség lehetett. Újabban vasból készült, gyári szövőgépeken alkalmazott bordadarabokat is felhasználnak a tészta készítéséhez, amelyeken vékony, 2-3 mm átmérőjű kötőtűvel sodorják az apró tésztát. 5. A fentebb ismertetett típusok mellett más, elvétve használt formával is találkozunk. Készítenek csigát bordás üveglapon; ezt alkalmanként réz-, vas- vagy fakerettel kombinálják. Nagyobb múltra tekintenek vissza azok a szaruból készült példányok (14. kép), amelyeket fésűs vagy csutorás mesterek remekeltek egykoron.

48 Békés megyéből csontból készült példányokról szól az emlékezet, amelyeket főleg módosabb asszonyok használtak.

49 42. A ránk maradt cserép példányok többségét a Déri Múzeum és a Néprajzi Múzeum őrzi. 43. Kiss Lajos a vásárhelyi fazekasság kapcsán nem tesz említést cserép csigacsinálókról. Nagy Vera közlése. 44. Ecsedi i. m. 46. 45. Varga Gyula közlése 46. Magyar Néprajzi Lexikon I. 500. 47. Bakó i. m. (1954) 247-248. 48. Ecsedi i. m. 46. 49. Szűcs Irén közlése 477