A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIGA Gyula: A tésztakészítés sajátos eszköze a magyarságnál (csigacsináló táblácskák)

magyarság kezén 1. nádbordából, 2. fából, 3. cserépből, 4. fémből és 5. egyéb anyagokból készült csigacsináló táblácskákat tudunk elkülöníteni. 1. Eszközünk - fentebb vázolt - elterjedési területén a nádbordából készült példányok használata az általános (3-4. kép). Úgy tűnik, hogy ennek kiterjedt és egységes elterjedési területén csak kisebb régiókban, s lokális jelentőséggel tűnnek fel az egyéb ta.

34 Az anyag itt is számos vonatkozásban behatárolta a forma és a díszítés lehetőségeit, így elkülönítése alkalmasnak látszik formai kérdések megválaszolására is. Ily módon a típusok; az utóbbiak mindig helyi kézművesek, specialisták készítményei, melyek a nádbordák mellett funkcionáltak, s nem szorították ki azok használatát. A nádból készült csigacsinálók egy része eredetileg a szövőszéken szolgált bordaként, s csak másodlagos funkciója volt a tésztakészítés. Magát a szövőszékbordát is használták a tészta formázásához alkalmanként, a törött szövőbordák darabjai pedig általában ezt a feladatot látták el. De készültek rövid nádbordák kifejezetten a csigacsináláshoz is. Ezek elsősorban a történeti Felső-Magyarország területéről (különösen Gömör megye), kereskedelmi úton jutottak az Alföldre, s felvidéki bordások készítményei voltak,

35 kisebb részben pedig lokális jelentőségű készítő központok, főleg cigány kézművesek termékei.

36 Az e célra készült rövid bordák lezáró fa léce alkalmanként faragással díszített, s néha bele van vésve a tulajdonos monogramja is. 2. Áfából készült csigacsinálók a magyar népművészet jellegzetes vonulatát alkotják. A bükk, tölgy, fűz, nyár, jávor és különféle gyümölcsfák anyagából kialakított apró táblácska formája, arányai, díszítménye a tárgyalkotó népművészet magas színvonaláról tanúskodnak (5-8. kép). Jelenlegi adataink szerint a fa csigacsinálók készítésének Debrecen környékén, a Közép-Tisza-vidék lokálisan tagolt körzetében, valamint a Bükkalja faragó falvaiban volt hagyománya. Ezek közül a debreceni a legnagyobb múltú és jelentőségű, a Tisza mente csak lokális jelentőséggel bír, s a bükkalji darabok sem kaptak megkülönböztetett szerepet a kistáj tárgyi kultúrájában (10. kép). Ez utóbbi területen csak századunk elején jelentek meg a fa csigacsinálók, s egy-két generációt kiszolgálva, hamar kimentek a divatból. Ezzel szemben a Debrecen környéki példányok készítését és használatát majd két évszázadon át nyomon lehet követni. Az sem zárható ki, hogy a másik két, kisebb jelentőségű központ a debreceni hagyományából táplálkozott. Különösen valószínűnek látszik ez a bükkalji faragók esetében, akik számos termékükkel (mész, gyümölcs, egyéb faeszközök) járták az Alföldet, alkalmanként a Hajdúságot is, s nem kizárt, hogy innen vitték magukkal az eszköz ezen típusának ismeretét. Felvetődik ez a kapcsolat a Tisza menti eszközök esetében is, hiszen a Közép-Tisza-vidék számos vonatkozásban tartott állandó gazdasági-kulturális kapcsolatot Debrecennel és környékével. A debreceni példányok díszítményeikben is a legkorábbi hagyományokat őrzik. Díszítményük formájában és szerkezetében gyakran együtt jelenik meg a népi fafaragás számos archaikus vonása, s a polgárosodó tárgyi környezet több jellemzője.

37 Innen származik a jelenlegi ismert legkorábbi, datált példány is: 1782-ből.

38 Az ékrovással, rozettákkal, vésett és karcolt, ritkábban maratott díszekkel, növényi ornamensekkel, alkalmanként madár- és emberábrázolással díszített példányok népi díszítőművésze34. Ecsedi i. m. 36-45. 35. Prasliéková, Maria 1979. 79. kép. 36. Bakó i. m. (1954) 247. 37. Ecsedi i. m. 36-40. 38. A debreceni Déri Múzeum néprajzi gyűjteménye. Sz.: 1906/1237. Ezúton mondok köszönetet Varga Gyulának és V. Szathmári Ibolyának, hogy a gyűjtemény tanulmányozásában segítségemre voltak. 474