A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

VIDA Gabriella: A gönci fazekasság

Vizes szivaccsal, majd kézzel simítja a belső falat, végül egy pálcával lyukat fúr az aljába. Aztán a korongról leveszi a formát és oldalra teszi. Négy-öt óra múlva a gipsz beszívja az agyag nedvességét, s az elválik a forma falától. Kevés szikkasztás után ki lehet belőle borítani. A virágcserép felső peremét a korongra visszatéve kaolinnal díszíti. A cserepes pócnak nevezett szárítóállványzat a műhely gerendázatához rögzített, egymás fölött két-három soros, vastag deszkából készített polcsor, amely akár a műhely alapterületének egyharmadát is befedhette. A mennyezet gerendáihoz keményfa járom köti, maga apóc fenyődeszka. Ezen a polcon tárolják a festő- és mázolószerszámokat. A nyers edényt ezekre a polcokra rakták fel szikkadni, innen vették le a festéshez, majd ezeken száradt teljesen ki a zsendítésig. A festék és máz őrlésére szolgáló &ó'nek nevezett kézimalmot a műhelyben helyezték el. Kövét többnyire a sárospataki malomkőbányából szerezték be még az idősek, az új generáció pedig tőlük vette át. A háztartásban használt kézimalomtól nem sokban különbözik, fontos eltérés azonban, hogy a kövek egymástól mért távolsága szabályozható. A festékek egy részét maguk termelték ki, más részét kereskedelem révén szerezték be. Legnagyobb mennyiségben a fehér színű kaolint használták, amit a hollóházi kőedénygyárból postán keresztül rendeltek meg. Por vagy darabos alakban kapták meg és a padláson mázsaszám tárolták. Famozsárban törték meg mind a szükséges mennyiséget. Lisztfinomságúra szitálták, majd a kövön átőrölték. Nagyon finomnak kellett lenni, minden szemcsétől mentesnek. Vízzel oldották. Majdnem minden színnel vegyítették, de csak kisebb mértékben, mert nem nagyon tűrt meg más színt keverékben. Pirosat, barnáspirosat a már említett, a korongoláskor a kézről lekerült slíger szolgáltatott. Sárga vagy fehér alapra festették, színe égetés után azonos volt az agyag kiégetés utáni színével. Korábban a vörös szín festésére sárospataki vasoxidos földet hozattak. Gönc határában az ígely határrészen termelték ki az olyan agyagot, amely a kemencében meggyszínűre égett. Használatát korlátozta, hogy gyakran „lahajítja a mázat", ezért ritkán használták. Sárga a Mezőtúrról hozatott dudiföld volt, az ötvenes évek elején pedig Tállyáról szerezték be a kaolint, ami nyers állapotban fehér, de a máz alatt égetés után sárga, ill. világosdrapp színt mutatott. A smolkának nevezett kéket kobaltból nyerték, amit kereskedőtől rendeltek meg, és postán keresztül érkezett. Kétféle módon használták. Ha tarkázni akartak vele, akkor az őrölt és vízzel hígított smolkát a kaolinnal keverték. Máskor - alapszínként - a mázzal vegyítették, ill. annak az anyagával őrölték össze. A fekete festékek közül többet is használtak, azonban a helyi csuprosok családtagjainak mai emlékezetében az elnevezéseik olyan keveredése tapasztalható, hogy nagyon nehéz elkülöníteni azokat egymástól. Mindig megrendelés útján kereskedőtől jutottak hozzá, legtöbbször Budapestről. Emlegetik a bruscsin nevű fekete festéket is, de azt, hogy ez a környező fazekastelepüléseken is használt mangán-superoxidos tartalmú föld lett volna-e, ma már csak valószínűsíthető.

33 A rézhamunak nevezett rézoxidot maguk égették. Rossz, hibás cserépbe megsózott vörösréz darabokat tettek, azt pedig a tűz mellé helyezték. Az így oxidálódott, lepergett darabokat kihűlés után vasmozsárban összetörték. Egyszer tisztán, majd az ólomoxidos mázanyaggal őrölték, amivel együtt oldották fel vízben. Por alakban tárolták. Ritkábban kaolinnal keverték és tarkázásra használták, legtöbbször azonban a már fehérre festett és karcolt felületre a mázzal keverve került. A gönciek kevesebb rézoxidot vegyítettek a mázba, az edényeik ezért világos-, majdnem kékeszöldek lettek, szemben más központok zöldmázas edényeivel. 33. Román J., 1965.356. 439