A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)
VIDA Gabriella: A gönci fazekasság
A céhek 1872-ben országosan elrendelt feloszlatása után megalakuló, minden ipart tömörítő Ipartársulat társadalmi szokásait, hagyományait nem a fazekasság, hanem a nagy céhes hagyománnyal rendelkező iparágak határozták meg, ragaszkodva a céhes időben kialakult formaságokhoz. Ezért erre az időszakra az idősebb fazekasok úgy emlékeznek, mintha nekik is lett volna céhük (talán innen ered Román Jánosnak a gönci fazekasság korai keltezéséről szóló véleménye). Az Ipartársulat 1938-ban alakult át Ipartestületté, 1949-ben pedig megalakították a Kisiparosok Országos Szövetségét. Ekkor azonban már alig néhány fazekas készített edényt, mert adókkal és adminisztratív lépésekkel visszaszorították a kisipart. A kollektivizálás és a parasztgazdaságok megszűnte után a tejesedényekre nem volt szükség, s ezzel egy csapásra eltűnt a piac. Lovak híján a beszerzési, árulási lehetőség is megnehezedett, s nem tudtak hozzájutni a máz és a festékek alapanyagához sem. Mindezek következtében az 1950-es évek elejétől egyetlen csupros, Takács János folytatta a mesterséget. Veres Lajos, a ma élő egyetlen fazekas az 1950-es évek elejétől egy ideig nem iparoskodott, egy egy évtizedes kihagyással folytatta tovább a mesterséget. A mesterség megtanulása, társadalmi helyük a faluban A mesterség elsajátításáról a századforduló utáni időből vannak pontos információink. A szakmai képzést is a Gönczi Ipartársulat szervezte és ellenőrizte. Inas az elemi iskolát elhagyó fiú lehetett. A szülők és a,fazekas előzetesen megállapodtak, majd a községházán történt a szegődés. Összesen négy évig inaskodtak, legtöbben ezt az időt nem egy helyen töltötték el. A mester kosztot adott, valamint egy öltözet ún. szabaduló ruhát a tanulóidő lejártakor. Minden inasnak részt kellett vennie az Ipartársulat által szervezett, heti kétszer kétórás általános oktatáson. Erre az oktatásra minden szakma inasa együtt járt el. 27 A tanórákat délután tartották, hogy minél kevéssé zavarja a munkaidőt. A mesterségből legelőször a festék, a tüzelő előkészítését tanulta meg. Segítkezett az agyag ásásánál, tisztálásánál, őrlésénél. Az inasnak azonban nemcsak a műhelyben, hanem a mezőgazdaságban s a ház körül is segítenie kellett. Minél szegényebb volt a csupros, az inasa annál hamarabb lett jártas a szakmájában, mert akkor kevés volt a külső munka. Legtöbbször este kezdték a korongolást tanulni, amikor a mester már nem dolgozott: téglitálkát, csuprot csinált legelőször. Két-három év múlva kapott önálló munkát a korongnál, vett részt a torkázásban, zsinórozásban, de még a felszabaduláskor sem tudott minden munkaműveletet önállóan elvégezni. A szakma elsajátításának másik változata volt a fazekascsaládok gyermekeinek inaskodása. Ebben az esetben a fiú az apjától tanulta el a mesterséget, esetleg egy egészen rövid időt töltött valamelyik másik fazekas műhelyében. Az elemi iskola elvégzése után az apa bejelentette a fiát az Ipartársulatnál, majd két évig fizette érte a Betegsegélyező kiszabott összegét. Minden inas szabadulása a községházán történt. Vizsga előtt az ipariskolában be kellett mutatni az előre elkészített vizsgamunkát, valamilyen díszes edényt. Ezt követően el kellett mennie az inasnak két kijelölt mesterhez (a századfordulón Budai József és Bodnár Lajos voltak), és ott elvégezni az általuk kiadott munkát. Ha nem találták megfelelőnek a szakmai ismereteit, ügyességét, a vizsgát hat hónap múlva ismételhette meg. A tanulólevelet ezt követően az Ipartársulattól kapták meg. A felszabadult inas legénnyé vált. A segédség ideje nem volt meghatározva, a mester és legénye évenként kötöttek szerződést. Általában szállást, teljes ellátást ka27. EA: 3535. 433
