A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

HOFFMANN Tamás: A parasztházak fűtése (Előzmények, technikai megoldások. – Európai vázlat)

a fűtésmódot mindenütt alkalmazták nyugaton. A néprajzi kutatások egységes övezetét derítették fel az Ibériai-félszigettől Franciaországon át az Északi-tenger mellékén egészen Dániáig. Sőt a hajósok jóvoltából még a Bottini-öböl mellékére is eljutottak kisebb méretű ágymelegítők. Nem hiányoztak ezek Angliában sem a háztartás felszereléséből, mielőtt a forró vizes palackok és más modern fűtőalkalmatosságok ki nem szorították őket a használatból. Volt köztük hasáb alakú melegítő, bronz- és vaskészítmény, díszes megmunkálású darab, ami előbb-utóbb kelléke lett a középkor vége óta igényelt reprezentatív lakáskultúrának. A parázstartóknak azonban két bajuk volt. Egyrészt tűzveszélyes volt használatuk, másrészt a tökéletlen égés szénmonoxidot termelt, s ez sok ember halálát okozta a kis légterű lakásokban. Az angolok ezért helyettesítették a ládikát melegítő téglával. A német falvakban és városokban továbbra is a parázsmelegítő ládikákat rakták láb alá, vagy néha rájuk is ültek. A XVII-XVIII. századi tűzrendtartások mindenesetre tiltják tőlük a nőket, akiknek szoknyája az égéstől elvonta az oxigént, és ezáltal elősegítette a mérgező gázok keletkezését. Az egész problémától azonban csak a modern civilizáció szabadította meg a kontinensünk lakóit. Mindenütt, ahol nyílt tűz égett, számolni kellett gázokkal, füsttel. Ez a baj már a rómaiaknak is nap mint nap bosszúságot okozott, célszerű fűtésmódokat kellett kiagyalniuk. A legpraktikusabb megoldáshoz akkor jutottak, amikor az I. században feltalálták a padlófűtést. Ennek a fűtésmódnak az a lényege, hogy a tűz a talaj járószintje alatt, egy tűzgödörben ég, az égéstermékek egy meglehetősen tág térben keringenek. A tűztér (kb. 1 méter magas) födémé a felette megépített fütendő helyiség padlója. A füst az épület oldalán hagyott nyíláson át jut a szabadba. Ekkor még nem használnak kéményt. A fűthető padlójú ház megépítése és üzemeltetése azonban költséges. A padlófűtés csak közfürdőkben és gazdagabb polgárházakban, vidéki villákban vált általánossá. Itt mindenütt el is vezették a tűz égéstermékeit, a füst járatokat úgy alakították ki, hogy a füst ne szivároghasson a lakótérbe. A falusi Európában azonban erre az ókorban még sehol sem volt igény. Persze a füsttől meg kellett szabadulniuk. A legtöbb helyen csak oly módon, mint a tripoljei veremházakban, ahol (az egyik házmodell tanúsága szerint) az ajtóval szembeni falon nyílást hagytak és ennek segítségével kereszthuzatot tudtak csinálni. Kiszellőztették tehát a kemence füstjét. Roggendorf alsó-ausztriai vaskori településen szintén veremházakban laktak, és nyílt tűzön főztek vagy kemencében sütöttek. A füstöt a földfalba vágott füst járaton vezették el. Lehet, hogy csak a régészeti leletek információi fogyatékosak, ám lehet, hogy ez a megoldás még alig talált követőkre a prehistorikus Európában, mert a szellőzőnyílásnak nem fedezhetők fel a nyomai. A higiéné jószerével még csak a városi civilizációkra korlátozódott.

4 Rómaiak jöttek rá arra is, hogyan lehet kovásszal kenyeret keleszteni. Olyan kemencét építettek, amiben a kelt tésztát kenyérré süthették. De ezek nem polgárházakban vagy pláne parasztházakban álltak, hanem pékségekben, azaz ipari műhelyekben. Pompejben téglából épült kemencéket is tártak fel egykori pékségekben. Ugyanakkor az európai parasztfalvakban voltak kemencék is, de nem a házakban, hanem a házak közötti szabad téren, s hogy az esőtől védjék őket, tetőt vagy féltetőt is építettek föléjük. Schwerinben már egy bronzkori falu közepén találtak ilyen sütőkemencét. Az i. sz. I. évezredben a szabadban álló sütőkemencék már széles körben elterjedtek Közép-, Nyugat-, másfelől Észak-Európában. Ugyanitt a lakóházban beérték a nyílt tűz melegével. 4. Adrián, 1951: 24. skk., Benker, 1987., Deichmüller, 1941., Faber, 1957., Gavazzi, 1965: 79-93., Hinz, 1973: 113-22., Kaiser, 1980., Schepers, 1973: 75-89., West, 1976: 11. skk. 386