A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)
HOFFMANN Tamás: A parasztházak fűtése (Előzmények, technikai megoldások. – Európai vázlat)
16-20 m 2 , a nők nem tudtak szőni a házban, holott a textíliák előállítása, ha már ősszel beszorultak a mezőkről - a legfontosabb és a legtartósabb munkájuk lett. A kemencével fűtött épület tehát nemcsak lakóház lehetett. 3 A kemence tulajdonképpen olyan építmény, amely megőrzi a benne égő tűz hőenergiáját. A találmány nyilvánvalóan olyan vidékről való, ahol a tél hideg és hosszú. A legrégibb kemencék maradványai Besszarábiában, Vladimirovka faluban kerültek elő, és az i. e. III. évezredből valók. Az itt lakó földművesek a Tripolje kultúrához tartoztak, és félgömb alakú sárkemencével fűtötték kunyhójukat. A Szeret és a Prut között, valamint a Dnyeszter mentén meglehetősen sok kemence maradványát ásták ki, amelyek a III—I. évezred között adtak meleget, sőt főztek is bennük. Az a megoldás, hogy a házban kemencét építenek, azzal fűtenek és abban főznek, továbbá, hogy az a helyiség, ahol ez a fűtő-főző alkalmatosság áll, a családi otthon központja, jellegzetes tulajdonsága a kelet-európai lakáskultúrának, és csak a legutóbbi száz-százötven évben módosult valamelyest. A kemence előnye ugyanis abban rejlett, hogy fedett tűztéren sokáig izzott a parázs, és ezért ez az építmény tartósan tárolta a hőt, másrészt nem kellett naponta szikrát csiholva új tüzet gyújtani, mint a nyílt tűzhelyeken. A Közel-Keleten, ahonnan az európai agrárcivilizáció származik, nem volt kemence, nyílt tűz égett. Mivel itt a tüzet vagy a parazsat nem fedték le, Délnyugat-Ázsia és Dél-Európa prehistóriájában sok tűzvészt kellett megérniök. Úgy segítettek tehát magukon, hogy egy cserépből (később fémből) készített ládában tartották a parazsat. A görögök ezt a ládát Pyranousnak nevezték, és áldozataik alkalmával füstölőnek is használták. A kelet-közép-európai bronzkori társadalmakban (a lausitzi kultúra leletei szerint) a szertartásmesterek szívesen utánozták a déli civilizációkban elterjedt rítusokat, és az i. e. I. évezred derekán eltemetett halottak sírjaiba belerakták a füstölőket is. Természetesen délen, ahol mindenütt nyílt tűzhelyeken főztek, a téli estéken a cserépládákban őrzött parázzsal melegítettek. A rómaiak gazdagabb házakban ugyanerre a célra bronzládikákat használtak. Ugyanők kovácsoltak továbbá egy kosár formájú parázstartót is, amit ráboríthattak a tűzhely parazsára, miáltal megvédték a házban lévő állatokat. Ez a parázsfedő később sem ment ki a divatból. Minden olyan területen hasznát vették, ahol nyílt tűzhely fűtötte a házat. Még a XVII-XVIII. századi német tűzvédelmi rendtartásokban is előírják ezeknek használatát az Elbától nyugatra eső területeken. Egy további, e körbe tartozó találmány volt a sütőharang. Dél-Európában ugyanis rájöttek arra, hogy egy kosarat betapasztanak sárral és ezáltal olyan haranghoz jutnak, ami alatt süthetnek, ha a parazsat a harangra, a nagyméretű cserépfedőre kotorják. Boszniában már az i. e. VII. századból való leletek között találtak sütőharangot. Ezt a rómaiak is használták, latin neve testűm és a „fonás" jelentésű igéből származik. Hasonló eszközt már ismertek ugyan a III. évezredbeli Egyiptomban, de a latin nevű találmány ettől független felismerések eredménye lehetett. A sütőharang Dél-Európában ott terjedt el, ahol nyílt tűz égett a házban, és sütni csak ennek az eszköznek a segítségével tudtak. Az ismeretek terjedésének útvonalaira és korára jellemző, hogy a magyar és a horvát, illetve a román nyelvterület érintkezési övezetében (ami az eszköz használatának északi határa) a magyarok cserepulya, vörsnyeg és puplika néven emlegették, ami különböző hullámokban bekövetkezett, ám a középkornál semmi esetre sem régibb kulturális hatásokra utal. A faszénparázsú melegítők viszont Közép-Európában és az Atlanti-Európában terjedtek el a vaskorban. Braubach-Lahnstein (Hessen) melletti kelta településen ezzel a faszénmelegítővel javítottak a ház hőmérsékletén az i. e. V. században. Később ezt 3. Talve, 1960., Tegström, 191 A: 27. skk.
