A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban

val sok más személyes érték is gazdát cserélt. Steinbeck írta egy 1943-as háborús riportjában,

7 hogy a hiedelem szerint az angolok a birodalom megvédéséért, a németek a világuralomért, az amerikaiak pedig emléktárgyakért harcolnak. Jó híre volt a tengelyhatalmak repülői részére rendszeresített stopperórának, ezért erre különösen vadásztak. Mivel azonban az igazi repülős karóra ritkaságszámba ment, elvették „emlékül" az egyszerű fekete számlapos órákat, de áldozatul estek az arany töltőtollak, ékszerek, cigarettatárcák. Ezeknek az értékeknek egy része azután Berlin-Tierpark világméretű feketepiacán bukkant fel ismét. Egy Nürnberg melletti táborból hazakerült magyar viszont azt mesélte, hogy ő és társai a leszerelésre hazautazó katonák leadott ruháinak rendezésével voltak megbízva, s ezek zsebeiben rengeteg ottfelejtett órát, ékszert találtak. Ennek nagy részét haza is hozták.

8 Nyilvánvalóan más megfontolások alapján vették el a motozások alkalmával a naplókat, noteszokat. De elvették a tartalék élelmiszert, szappant, borotvapengét. Ebben az volt a furcsaság, hogy amit az előző nap adtak, azt másnap elvették, vagy amit az amerikaiak kiosztottak, azt elvették a franciák. A másik intézményes fegyelmező eszköz volt a sorakozó és a létszámellenőrzés. Ennek az értelmét sem lehetett tisztán látni. A napi egyszeri vagy kétszeri rendszeres számlálást indokolhatta az élelmezési létszám pontos megállapításának szüksége - ha ilyesminek az adott körülmények között lett volna értelme. De az órák hosszat tartó ácsorgásokból és a gyakori rendkívüli sorakozókból kitűnt, hogy valójában a jogfosztottság érzésének fenntartásáról van szó. A belső táborrendet a foglyokból, elsősorban németekből verbuvált tábori rendőrség tartotta fenn. Minthogy mindenfajta tábori szolgálat honoráriuma a dupla ételadag volt, viszont azok, akik pozícióba kerültek, egyéb előnyöket is élvezhettek, a Stammpersonal tagjai, ellentétben a foglyokkal, kihízott és kiegyensúlyozott hatalmi közegek voltak. Rajtuk keresztül bonyolódott le az üzletek jelentős része, ők szervezték a belső és külső munkákat, s eközben nem átallották befolyásukat anyagi előnyökre váltani. Szabad idejükben futballoztak, kézilabdáztak, a táborlakókból szervezett alkalmi cigányzenekarokkal üdítették fogolyéletük egyhangúságát, egyszóval: kihasználva a helyzetükből adódó lehetőségeket, a többi fogolyhoz viszonyítva kitűnően éltek. A vegyes táborokban, ahol külön magyar táborparancsnokság nem működhetett, az általános deprimáltság mellett még a Stammpersonal egyes tagjainak megkülönböztető elbánásától is szenvedni kellett. Korábban már szó volt arról, hogy az első nagy elbocsátási hullám lefutása után megmaradó hadifoglyokkal az volt a szándék, hogy a romeltakarítási és újjáépítési munkákhoz használják fel őket. Ennek a munkának a szervezése azonban rendkívül nagy feladatnak bizonyult. 1945 júniusától a táborokat fokozatosan munkatáborokká minősítették, ennek ellenére voltak olyan táborok vagy táborrészek, amelyek lakói egyetlen percet sem dolgoztak, még akkor sem, ha fizikailag bírták volna. A magyarok ebben a tekintetben azáltal is hátrányba kerültek, hogy a munkamegbízásokat a Stammpersonal közvetítette, tehát módjában volt egyeseket mellőzni, mások számára kedvező munkalehetőségeket biztosítani. A munka pedig legtöbbször az életet is jelenthette, hiszen ezen az úton lehetett jobb élelmezéshez és némileg szabadabb mozgáshoz jutni. A munkalehetőség sokféle volt, de elsősorban a hadseregek kiszolgálására, romeltakarításra, útjavításra, bányamunkára vették igénybe a foglyokat. Münchenben pl. a romokat teljes egészében a magyar hadifoglyok takarították el, amerikai őrizet mellett. Akiknek ilyen megbízás nem jutott, azok a tábor körüli teendőket látták el, s ez korántsem volt olyan előnyös, mint a kinti munka. 7. Steinbeck 1964. 169. 8. Rabóczy József volt hadifogoly közlése 312