A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban

MAGYAROK A NYUGATI HADIFOGOLYTÁBOROKBAN TARCAI BÉLA A második világháború elfelejtett áldozatai emlékének Amint szűkül az úgynevezett kényes kérdések és tabutémák köre, úgy kerülnek elő az archívumok zárt rekeszeiből és a magánemberek emlékezetének redőiből a még kézzelfogható közelségben lévő elmúlt évtizedek történelmének ismeretlen vagy elhallgatott epizódjai.

1 Ma már olvashatunk, hallhatunk a második világháborút megjárt és onnan többé-kevésbé „szerencsésen" hazatért generáció személyes élményeiről a frontokon és a különféle minősítésű szovjet táborokban, de mintha elfelejtettük volna, hogy ugyanakkor magyar katonák tízezrei kerültek a nyugati szövetségesek táboraiba is. A közvélemény ezt a tényt hajlamos úgy tudomásul venni, hogy ott minden a dolgok előírt rendje szerint zajlott le, tehát erről nem is érdemes beszélni. Kétségtelen, hogy a háború utóéletének rendkívül összetett képében voltak normálisnak elfogadható jelenségek is, de aki átélte a német szakirodalomban a „Hölle von Kreuznach" vagy a „Féld des Jammers" néven fogalommá vált bretzenheimi, esetleg a dieppei vagy a poitiersi táborok viszontagságait, vagy akár csak hallott, olvasott róluk, az tudhatja, hogy a konszolidált nyugati fogolytáborokról alkotott kép egyoldalú. A történelemkönyvek azt tanítják, hogy a második világháború 1945. május 8-án éjfélkor fejeződött be, miután Bedell Smith, Eisenhower vezérkari főnöke és Jodl német vezérezredes Reimsben, az amerikai főhadiszálláson aláírta, majd Keitel vezértábornagy Berlinben megerősítette a feltétlen megadásról szóló okmányt. Ez formailag igaz, valójában azonban a háború nem fejeződött be, mert az emberek nagy része kénytelen volt tovább harcolni egyéni sorsáért, a túlélésért sokszor még önmagával is, sokszor bajtársai ellen, de leginkább a győztes hatalmak erejét megtestesítő katonai mentalitással szemben. Ez a lappangó háború a győztesek oldaláról nemegyszer a büntetés, megtorlás torz formáit öltötte. Voltak jelei az intézményes megtorlásnak, hiszen a teheráni konfeiencia a kollektív bűnösség elvét végeredményében - ha nem is teljes meggyőződéssel - elfogadta. De előfordultak egyéni akciók is. Mindezek együttes hatásaként úgy kezelték a foglyokat, mint a bűnözőket, és ennek következményeként pusztultak el százezrek a táborokban. A sors és az emberi gondolkodás szeszélyének tulajdonítható, hogy az emberséges, sőt nagyvonalú fogolytartásra is van sok példa. Úgy tűnik, hogy a győztes hatalmak fegyverszünet utáni katonai igazgatásában a rögtönzés és a szélsőségek érvényesültek az egységesen átgondolt rendszer helyett. 1. A háború utolsó hónapjai Az 1944. október 15-i szerencsétlen kiugrási kísérlet, majd a Szálasi-puccs nyomán a csalódottság és a megosztottság légkörében a magyar államszervezet és a hadsereg 1. A szerző tanulmányának rövidített változata. 305