A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

TARCAI Béla: Magyarok a nyugati hadifogolytáborokban

bomlásnak indult. Ezt a folyamatot gyorsította a szovjet hadsereg feltartóztathatatlan előnyomulása. A nyilas vezetés bebeszélte önmagának, hogy ha az államapparátus, a gazdasági tartalékok és a hadsereg maradványait kitelepíti Németországba, akkor szilárd bázist teremthet valamiféle újraéledéshez. Ebből a megfontolásból született Szálasi parancsa, amelynek alapján már novemberben megkezdődött az anyagi és emberi erők kiszállítása. E parancs szerint a minisztériumok vezetői - így a HM. és a Vkf. tisztjei is - családtagjaikkal együtt voltak kötelesek kitelepülni, a hivatásos tisztek és a köztisztviselők számára szintén kötelező volt a költözés, de a családtagok választhattak. A szovjet csapatok ellen harcoló magyar katonai egységek részben parancsra, részben a nagy nyomás elől húzódtak nyugatra. Ez a hadsereg már nem volt képes komoly ellenállást kifejteni, mert fegyverzete alig volt, a létszám állandóan csökkent és a harc bármilyen folytatásához szükséges erkölcsi erő, de főként a győzelembe vetett hit szertefoszlott. Napirenden voltak a nézeteltérések a német és a magyar egységek között. Balek tábornok^ a 6. német hadsereg parancsnoka márciusban és áprilisban két parancsot is kiadott az alárendeltségébe tartozó összes magyar egységek lefegyverzésére. De az osztrák és német polgári hatóságok és a lakosság sem mindig nézte jó szemmel a magyar áttelepülők és menekülők áradatát. A Honvédelmi Minisztérium és a hadsereg főparancsnoksága április elején a délbajorországi Tannban telepedett le. Ekkor már működött Berlin mellett Fürstenfeldében a honvédség kitelepült egységeinek főfelügyelői hivatala. Ennek lett volna feladata a kitelepültek számának és a személyi veszteségeknek a számbavétele. A hadihelyzet azonban ekkor már olyan volt, hogy a főfelügyelőség ennek a feladatának nem tudott eleget tenni. Emellett a kapcsolattartás is egyre nehezebbé vált Tann és Fürstenfelde között. Jórészt ennek tulajdonítható, hogy a magyar hadsereg tényleges létszámáról, a kitelepített és kisodródott egységekről és így természetesen a személyi veszteségekről máig nincsenek hiteles adataink. A legelfogadhatóbbnak tűnő számítások szerint mint, egy 700 ezer katona volt a fegyverszünet időpontjában Ausztria, Németország, Csehország és Dánia területén.

2 A kitelepített polgári személyek és menekültek száma meghaladta az 1 milliót. A ménéktartó módon becsült adatok szerint 1945 április-májusában a nyugatra vezényelt hadsereg állományának a fele, tehát kb. 300-350 ezer ember került a nyugati szövetségesek fogságába.

3 Ebben a számban benne van az a kb. 60 ezer leventekorú fiatal, akiket a németek légvédelmi segédszolgálatra és páncélelhárításra kezdtek kiképezni. Nem tartalmazza viszont ez a szám a német hadseregbe kényszerrel besorozott vagy önként jelentkezett „volksdeutsch" magyar állampolgárokat és a különféle útonmódon Németországba került vasutasokat, akik - mivel egyenruhát viseltek - elég nagy számban kerültek fogságba. A második világháborúnak óriási irodalma van nálunk is. A nagy történelmi összefüggéseket és tanulságokat a történészek sokoldalúan elemezték. Feltűnő, hogy eközben kevés figyelmet szenteltek a háború talán legtragikusabb fejezetének, a hadifogságnak. Talán azért, mert a fogolytáborokban már nem születhettek sorsdöntő elhatározások, itt már csak az egyes emberek vívták saját kis háborújukat az életért és az emberségért. Engem éppen ezért foglalkoztat az a kérdés, hogy a kisemberek tömegei hogyan élték át ezeket az időket és viszonyokat és miért kellett elveszni azoknak, akik túlélték a tankcsatákat és a légibombázásokat, de összeroppantak a fizikai és lelki megpróbáltatások súlya alatt a szögesdrótok között. Tanulmányom tényanyagát az alábbi forrásokból merítettem: a háborúval foglalkozó történeti és memoár irodalom; az NSZK-ban megjelent és a hadifogsággal foglal2. Stark T., 1989. 50. 3. Stark T., 1989. 50. 306