A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

NÉMETH Lajos: Kondor Béla költészetéről

Kondor verseit olvasva gyakran felötlik egy-egy festmény vagy grafika, egy időben született ikrek a versek és a képek, azonos a szimbólumviláguk, néha még a motívumkör is fedi egymást, a kép értelmezi a verset és fordítva. A képeken, grafikákon és a versekben egy időben tűnik fel a késes ember, a baltás bohóc figurája, a madárijesztő, a madárcsontváz - amely valóságban is ott volt Kondor könyvespolcán -. a Blake motívumok, nem is szólva a kondori mitológia kulcsfigurájáról, a szárnyas férfi/angyalról, annak jeleként, hogy Kondor valóban nagyszabású egyéni mitológia kidolgozására törekedett, olyan mitológiára, amely integrálja a görög és keresztény világértelmezés, metaforarendszer nagy mitémáit, erkölcsi paraboláit, ugyanakkor mindezt dúsítja a modern gépi civilizáció, az elidegenedés világának új alakzataival, kiméráival és pszeudó hőseivel vagy bukott angyalaival. Néhány verséből sugárzik, hogy festő írta. Bármennyire autentikus is a szavak megválasztása, illeszkedése, hiteles a belső zene, a vízió a festőé. Legjobban példázza ezt a már témájánál fogva is jellemző Értekezés a színekről. Bármilyen színélményei lehetnek is egy költőnek, bármily sokat tudhat is a kiegészítő színekről, lehet költészete jellemzője a képekben való gondolkodás - nem tudja úgy megfogalmazni a színek életét, illeszkedésük izgalmát, érzéki képpé és sugallattá nemesedését, mint ahogy Kondor megtette: „A vörös vércsomók, erek I és kiáltozások szép színe. I A vörös csavaros út I a kékbefulladó kék hegyre fel; I és nincsen alatta semmi hegy. " Több, mint érzéki költői kép, festői látomás, a komplementer fauves fokozása - amelyet hirtelen ízig-vérig kondorivá avat az utolsó sor: „és nincsen alatta semmi hegy." A nemlétező hegyre csavarodó út - a vörös és a kék csattanása a semmivé foszló tárgyi világ fölött: abszurd kép, de nem a szürrealizmus abszurditása, hanem a késői Kondor-képek látomásos világa ez, a testeket nem jelző sfumátos tér, amelyben illuminációként villannak fel a fénynyalábok és a tér fluidummá válik. Több versében villan fel a festői látomással analóg megfogalmazás, mint ahogy a szigorúbban konstruált, dekoratív ikonos képeinek is megvannak a költői párhuzamai. Versei számos formai, kompozicionális vonása is rokon képzőművészeti alkotásainak megoldásaival. Ahogy egyszer megpróbáltam röviden jellemezni költészetét: nyelvtani kötései váratlanok, kötőszavai és határozói a konvencionális szabályok felől nézve illogikus, grammatikai rendeltetésüktől eltérő szerepet játszanak, nem engedik az olvasót a szabályok irányította ösvényre. Ezért verseiben különös feszültség vibrál, a váratlan nyelvtani kapcsolatok és jelzők célja részben ambivalens asszociációk indítása és ezzel összetettségében is nyitott jelentéskör felépítése, ugyanakkor világlabirintus élményét keltik, intellektuális talányokat állítanak fel, a festmények és grafikák térszövevényében megfigyelt váratlan dimenzióváltások segítségével. E dimenzióváltások festményeiben, grafikáiban és verseiben is a valóságosan megélt és a képzeletiben átélt idő és a történeti idő között oszcillálnak. Folytatni lehetne a versek és a képzőművészeti alkotások összevetését - már amennyiben a vizuális és verbális művek esetében ez egyáltalán lehetséges -, ám végeredményben ahhoz az evidenciához jutunk, hogy a költő és a képzőművész Kondor azonos, nincs külön lelke és alkotómódszere a festőnek és a költőnek, ugyanaz az alkotó erő, koncipiálási mód működik ott és itt - természetesen figyelembe véve a különféle művészetek belső törvényrendjét, sajátos mechanizmusát. Mindez igazolja Nagy László idézett megjegyzését: „Költő és festő: egy . . . benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást." A jelen írás nem ehhez az evidenciához keres újabb argumentumokat, hanem, mint említettem, a kondori világkép, sajátos habitus értelmezésének dokumentumaként kezeli a verseket - a poétikai értelmezést és értékelést rábízván az irodalomtudósokra. 93