A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

magyar festészete címmel vezetőt írt a Miskolci Képtár kiállításához. Sajtó alatt van a Miskolci Képtár monográfiája és a Barlangrajztól Picassóig című munkája, amely az európai művészettörténetet tárgyalja. Hetvenedik születésnapján múzeumunk évkönyvének jelen kötetével köszöntik Végvári Lajost kollégái, barátai, tisztelői. Lassan két évtizede, hogy Miskolcon élsz. Életed szűk egyharmada kötődik e tájhoz, az itt élő emberekhez. A képzőművészeti muzeológia megteremtője vagy e megyében, elindítója és máig is alakítója egy országos hírű gyűjtemény kialakulásának, szellemi patrónusa a melletted felnövő fiatal szakembereknek. Mi volt az a motiváció, ami Végvári Lajost a Képzőművészeti Főiskola tanszékvezető tanárát, elismert művészettörténészt e városba hozta, ami elkötelezetté tette az itt folyó képzőművészeti és muzeológiai munka iránt? Hogyan tudtál beilleszkedni és elképzeléseidnek érvényt szerezni az akkor is gyorsan változó és sok ellentmondással küszködő megyeszékhelyen? Lengyel Balázs irodalomtörténésznek volt egy holland barátja, aki egy szuper autón eljött Miskolcra. Bejártuk itt a környéket és az egész miskolci táj énrám olyan megrázó erővel hatott, hogy azt én nem tudtam feledni. Ez 1937-38-ban volt. Tulajdonképpen ez az a természeti emlék, ami azóta mindig dolgozott bennem. Az egyetemi évek alatt igen szoros barátságba kerültem Seres János festőművészszel. Még együtt is laktunk és tulajdonképpen igen nagy hatással voltunk egymás nézeteinek az alakulására. Amikor én a múzeumba kerültem és 1950-ben a Fővárosi Képtárnak az igazgatója lettem, akkor Seres János többször felkeresett, segítséget kért tőlem, majd azután rávett arra, hogy utazzam Miskolcra, tartsak itt az általa alapított szabadegyetemen előadásokat. Bár Csabai Kálmán azt vallja, hogy ő alapította, de-ismervén Serest - az az érzésem, hogy neki több köze volt ehhez. Egy évben kétszer-háromszor is utaztam Miskolcra. Ezek a miskolci kapcsolatok odáig vezettek, hogy Seres János megkért, vegyek részt a miskolci őszi tárlatokon. Ezeknek óriási volt a jelentősége, mert mások voltak, mint az állami tárlatok. Az állami tárlatokba mindig beleszólt a Minisztérium. A miskolci képzőművészeti élet vezetői azonban nagyon körültekintően, következetes minőségi szellemet képviseltek. A vezetőik - Seres, Csabai - végigjárták azokat a képzőművészeket, akik nekik tetszettek és kiválasztottak egy anyagot. Az első ilyen miskolci vidéki országos tárlaton azt hiszem még csak Mihályfi Ernővel voltam együtt és talán együtt nyitottuk meg, de a második tárlathoz már előszót írtam. Seres János kért fel 1956 nyarán, hogy írjak egy olyan nagy terjedelmű előszót a miskolci őszi tárlathoz, amely tulajdonképpen kifejezné azt a másságot, amivel ezek a miskolci tárlatok az állami tárlatokhoz képest kitűntek. A múltkor a kezembe is került ez a több mint egy íves elősző, és bizony nem szégyenlem. Bár az embernek van néhány írása, amit a Rákosi-korban kikényszerítettek belőle, de azt hiszem ez az írás, akkor '56 nyarán már leszámolás volt azzal a múlttal, ami a mi művészetünket nyomasztotta. Sajnos, a tárlat nagyon rövid ideig volt nyitva, mert jöttek az októberi események. 1957—58-tól kezdve inkább a szabadegyetemi előadások miatt jártam el ide. hiszen az akkori eseményekbe valórészvételem miatt-feloszlattam 1956 őszén a képzőművészeti szövetséget - nem nagyon engedték, hogy publikáljak. Később is éppen emiatt vonultam vissza. Egyszer fotókiállítások miatt voltam Miskolcon, majd azután Pető János barátom hívta fel a figyelmet arra, hogy Miskolcon keresnek egy művészettörténészt és fölvetődött az én nevem is. Ekkor mindenféle más problémám is volt és ügy éreztem, hogy ez érdekes dolog lehet a számomra hiszen én a Fővárosi Képtárban, majd a Szépművészeti Műzeumban nőttem fel. Nagyon nagy dolog az, hogy az ember kezébe 8