A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

vehet egy képet, azt végigsimogathatja, megnézheti a hátát, törődhet vele, ápolhatja. Ez olyan dolog, ami legalább annyi élményt ad, mint magával a műalkotással való szellemi foglalkozás. Úgyhogy elvállaltam. Ez az állás, amit akkor itt kaptam, a Városi Képtár művészettörténészi állása volt. Nem volt nagy és örömteli anyag amit a város összegyűjtött, amit részben az említett miskolci őszi tárlatokon vásároltak. Ezek képezték a törzsanyagot. A 3-400 képből 50-100-zal volt érdemes foglalkozni. De ez a néhány kiemelkedő alkotás, amit begyűjtöttek, azt a gondolatot adta nekem, hogy próbáljunk ebből egy kortárs magyar művészetet reprezentáló anyagot létrehozni. Ebben a törekvésemben egyrészt a város is támogatott, másrészt - mivel egy kicsit szenzáció számba ment, hogy valaki Budapestről vidékre leköltözik, és itt megpróbál dolgozni - hát segítettek a Minisztériumban a barátaim, meg különböző más emberek. Azt lehet mondani, hogy nagyon rövid idő alatt igen választékos kortársgyűjteményt lehetett létrehozni. Majd megpróbáltam visszafelé menni. Ez nem egy könnyű megye, de én sohasem a fonákját éreztem ennek. Ebben különleges szerencsém van. Nekem voltak kapcsolataim vidéki városokkal. Egy időben Pécsre sokat lejártam, mert a Képzőművészeti Szövetség instruktora voltam, de sokat jártam Debrecenbe is és ezekben az utazásaimban, kiszállásaimban mindig azt tapasztaltam, hogy a hatalmasok, az irányítók rendkívüli módon beleszólnak a képzőművészeti, a muzeológiai életbe. Itt nem ezt tapasztaltam. Ezt Budapesten egyszerűen nem akarták elhinni, hogy itt nem mondják meg azt, hogy mit kell csinálni. Lehet, hogy bizalmuk is több volt és talán már az eddigi művészettörténeti munkásságom is adott annyi ismeretet nekik, hogy nem akartak beleszólni. Szóval hagyták. Talán az egyetlen nehéz pont az volt, amikor a szegény Vargánéval, az országgyűlés alelnökével beszélgettem és elmondtam az elképzeléseimet, a terveimet. Ő azt mondta: ezt itt nem tudja megvalósítani. Én fogadtam vele, hogy egy év múlva megnyílik a Miskolci Képtár. Ott volt a megnyitón és azt mondta hogy: nyert. így történt. Nagy dolog volt, hogy az embernek adódott egy ilyen lehetősége, manapság, amikor nem lehet már jelentős képzőművészeti gyűjteményeket létrehozni, itt erre lehetőséget találtam és éltem vele. Később aztán nagyon nagy jelentőségű dolog volt az, hogy a Miskolci Képtár, majd a városi gyűjtemény beolvadt a Herman Ottó Múzeumba. Én már régebben is nézegettem a Herman Ottó Múzeum anyagát, amelyik hihetetlen, hogy mennyire gazdátlan volt. Egy csomó leltározatlan képet találtam, amelyet meg kellett határozni, és hát ez nagyon izgalmassá tette számomra a dolgot. Mert hiszen leltároztam én életemben épp eleget, gondolok csak Singer és Wolfner kétládányi gyűjteményére, Mednyánszky, Nagy István sok száz alkotására. A Képzőművészeti Főiskolán - még ha az ember találkozott is a kollégáival festő műtermekben - egy kicsit elszakadtam az eleven képzőművészettől. Tulajdonképpen a műtárgyakról még az élményeimet is a vetítés közben diapozitívről az órán szereztem újra meg újra. Tehát ez egy nagyon nagy dolog volt egyrészt, hogy ismét az élő anyaggal kerültem kapcsolatba. Másrészt meg volt egyfajta sértődöttség bennem 1956 után, de Miskolc visszavitt az élő képzőművészethez. Engem mindig érdekelt az élet, mindig izgatott az új. Szerettem is beleszólni a dolgokba, nagyon sok olyan tanítványom volt, akiknek a pályáját egyengettem. Igazán nem akarok hencegni, de én fedeztem fel Csernust, Kondor Bélát, én írtam róluk először, ajánlottam őket a kollégáim figyelmébe. Tehát tulajdonképpen izgattak ezek a dolgok és itt aztán viszonylag jó múzeumi anyagi körülmények között kedvemre lehetett a dolgokat gyűjteni. A nagy kérdés az volt, hogy hogyan lehet egy olyan képtárat csinálni, amelyiknek nincs egy olyan óriási anyaga és soha nem is lesz, mint mondjuk a Nemzeti Galériának. Előttem volt a Fővárosi Képtár példája. Kopp Jenővel, aki a Fővárosi Képtárnak az első igazgatója volt egészen 1947-ig, és csak azért tették el, mert valaki másnak kellett helyet adni. Én régi kapcsolatban voltam és láttam őt. 9