A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

CIFKA Péter: Egy emlékszobor a reformkorban

kodtak attól, hogy hangos-határozottan igent vagy nemet mondjanak. Hozzájárult ehhez a kései klasszicizmus, a romantika és a bontakozó eklektika hármas határán álló évtized általános ízlésbeli elbizonytalanodása, továbbá az is, hogy a bizottság tagjai gáncstalan jellemű, ragyogó politikai és irodalmi műveltségű férfiak - képzőművészeti alkotások, különösképpen szobrok elbírálásához nem rendelkeztek kellő fölkészültséggel. Ezt tudták is magukról. Éppen azért, akinek volt is a hümmögéssel kísért bólintástól eltérő véleménye, mint például Bártfay Lászlónak - „Kölcsey készülő emlékszobra ellen van némely kifogásom"

18 - az sem mondta ki hangosan, hanem naplójába írva fiókjába rejtette. Nem akart maga előtt is bizonytalan ítéletével egy országos ügyet megzavarni. Bizottság és művész nem horzsolódtak össze, hiszen a köznapi életben tagjainak legnagyobb része a szobrász személyes jó barátja volt. Mégis, mikor bizottsággá tömörülve értekeztek vele, nem ember beszélt emberrel, barát baráttal, hanem munkaadó munkavállalóval. A szereplők derekassága csak növeli az utolsó csalódás fájdalmát. Mert mindenek összesítéseképpen Ferenczynek tapasztalnia kellett, hogy amikor elérte élete egyik legfőbb célját, a szabad polgár-művész státusát, viszonya megrendelőihez és művészetén keresztül hazájához reménytelenül bürokratikussá és személytelenné száradt. Benne, az új létforma élharcosában fájdalmas-anakronisztikus nosztalgia sírt föl a patriarchális viszonyok után: „A grófnő Brunszvik, gróf Károlyi István, Forray, Marczibányi: ezekkel nincsen, nem is volt semmiféle szerződésem! Hanem bántak velem azon szelídséggel, melyet szépen gondolkodó lelkek magával hozott".

19 „Tar agyát őszbevegyült kevés hajszál lengte körül, színtelen arcán ezernyi átvirrasztott éjszaka tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet múlt és jelen bánata tükröződött. Szava tompa, mély és érctelen (. . .) még síriabb, mikor aztán ökölbe szorított jobbját emelve, a rámeresztett szemek előtt úgy állott, mint egy túlvilági lény" Kölcseynek a fiatal Kossuth leírásához fogható képzőművészeti ábrázolása nem született. Egyetlen adatot sem tudunk felhozni amellett, hogy Ferenczy valaha is színről színre látta volna őt. Ha művén az arcformát vizsgáljuk, arra kell következtetnünk; az Auróra 1836-os kötetében megjelent acélmetszetet vette hozzá mintául. Einsle festménye nyomán Ender rajzolta és Drezdában Schwedenburg metszette.

20 Bajza szerkesztő - aki pedig többször személyesen találkozott Kölcseyvel - hitelesnek fogadta el, hiszen közölte. Mégis: a költőről fennmaradt más képekkel való összehasonlítás arra vall, hogy a Kossuth által oly szemléletesen leírt arc a többszöri átmásolás során meglehetősen sematizálódott, pontosabban: a közízlés hőseszményéhez igazodott. Ferenczy szobrának sem az arc a nézőt legerősebben lebilincselő részlete. A szobor kartartásának és ülő helyzetének messze múltba nyúló és változatos előtörténete van. Ennek itt most három állomását vesszük szemügyre. Az első nyilván görög-hellenisztikus eredetű, a római falfestészet által több, egymáshoz igen hasonló változatban ránk hagyományozott Venus-ábrázolás. Trónszéken ül a szerelem istennő, lábát alacsony zsámolyon nyugtatja. Háta mögött áll kedvese, Mars-Árész hadisten, egyik karjával átnyúl Vénusz álla fölött, és kezével a bal mellét cirógatja. Az szemérmesen félrefordítja a fejét, ám bal karját könyöktől felemeli, ésez nagyon fontos motívum! - kezét Mars dédelgető karjára fektetve a szabódas és öröm bűbájosán kétértelmű mozdulatával magához szorítja azt. Jobb karja az ölében fekszik. A második állomás Canovának Napóleon húgát, Elisa Bonaparte Baciocchi toszkánai hercegnőt, illetve Polyhymnia múzsát ábrázoló szobra. Történetének két sza18. Bártfay László kéziratos Naplója. OSZK. Q. Hung. 1122. 176. 19. Ferenczy István levele Fáy Andrásnak. Budán, 1839. dec. 16. Wallentinyi i. m. 311. 20. Vö.: Csorba Sándor: A Kölcsey-arcmások története. Irodalom és Nvelvtudomány. Nyíregyháza, 1977. 5. 40