A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - KISHONTHY Zsolt: Huszka József, a „magyar stílus” előharcosa

„Az ősi baj, a nemzeti illúzió csak most veszi át korlátlan uralmát Magyarországon és hajtja kormányzópálcája alá a nemzetnek egyébként éles eszű és igaz akaratú legjobbjait is." - írja Szekfű Gyula a századforduló Magyarországáról: „A nagy szomszédok éhes torkától" fenyegetett országot csak a nemzeti géniusz ébrentartása, a faji jelleg erősítése mentheti meg a pusztulástól, vallja Huszka. Ebben a művészet segíthet leginkább, mert a „nemzeti művészet" hordja igazán magán a géniusz bélyegét. Végigtekintve kora művészetén megállapítja, hogy festészetben és szobrászatban föllelhetők nemzeti jegyek, de a művészi iparban és az építészetben teljességgel hiányoznak. Az építészek nem fordultak a magyar nemzet zömét alkotó néphez, „a nemzeti géniusz leghívebb letéteményeséhez", ahonnan pedig példát vehettek volna. Huszka nem veszi észre, hogy javaslatának lényege - faragott tornácok, székely kapuk átvétele - ugyanolyan eklektikát, kulisszaépítészetet eredményezne, mint ami ellen az előbb szót emelt. Huszka nézeteivel nem áll egyedül. Herrmann Antal szerint is a „ népipar eleven forrásához kell járulnia a művészetnek is, ha nemzeti akar lenni, ha nem akar színtelen szkémává válni". Szabolcska Mihály költő, az eddigre elsekélyesedő, kiüresedő, gyenge epigonok által művelt népnemzeti irányzat képviselője így ír: „A nép maga a nemzet. A nép a természet édes anyakebeléhez közel, távol a nagyvilági rontó hatásoktól, megtartja egyszerűségét, ragaszkodik ősei nyelvéhez, a nemzeti szellemet fiúkról fiúkra hagyja örökségképp." Zenei életünk sem mentes e „nemzeti hangulattól". Parlamenti és sajtóviták, durva támadások követelték a nemzeti géniuszt a zenében is annak ellenére, hogy akárcsak megpróbálták volna tisztázni, mit értenek alatta. „A magyarkodó, virtusos hangoskodás talán a magyar kultúra egyetlen területén, még az irodalomban sem olyan féktelen és alpári, mint a magyar zeneéletben" - írja Horváth Zoltán.

14 A magyar jellegnek e mindenáron való erőltetése a nemzeti eszme devalválódásához vezetett. A politikai propaganda azonban éppen ezt tudta a legmesszebbmenőén kihasználni: a vulgarizált, ellaposodott eszmékből nagyzoló szólamokat gyártani. A millenniumra való készülődés közben, az ősi dicsőségre, a magyarok Istenére való állandó hivatkozással próbálták elsimítani az erősödő politikai, szociális, nemzetiségi ellentéteket. Jellemző a Bereg című lap vezércikkének emelkedett stílusa: „E napon játszották le nyitányát e hazafias közérzület húrjait oly művészileg pengetni tudó hivatottak a ,Honfoglalás ezeréves ünnepe' fönséges dalművének. A tudás és lelkesedés örök fényű fáklyájával világítottak be a ködborította múltnak éjjelébe, ahol a nemzeti dicsőség oltárának hamvadó tüzét felgyújtva, világot és meleget árasztottak múltra és jelenre egyaránt."

15 A fentiek után meglepő Huszkának egy 1895-ben írott levelének (beadványának?) fogalmazása: „A valamivel erősebb nemzeti törekvéseket még tudományban és művészetben is tűrhetetlen sovinizmusnak tartja korunk irányadó áramlata, így sem az európerségben leledző közönség részvétele, sem az adatgyűjtő a nagyon tudós Akadémia segélyével ilyen, nemzeti művészeti szempontból fontos és szükséges nagy mű kiadását nem lehet még megkísérelni sem. Nemzeti kultúránknak pedig igazán szégyenére és műiparunk kárára válik, hogy egy olyan kész munkát sem tud kiadni, amilyet még a maroknyi finnek is képesek bár nagy áldozatok árán produkálni."

16 E sorok azt mutatják, hogy Huszka csalódott, s teljesen mellőzöttnek érzi magát, illetve az általa képviselt ügyet, annak ellenére, hogy ez évben jelenik meg A székely ház c. nagyszabású munkája. Jellemző momentum, hogy a megjelenést nem a kultuszmi14. Horváth Z., 1974.215. 15. Bereg, 1893. 28. 16. Kézirat. Néprajzi Múzeum Ethn. Adattár, Ltsz: 177220. 5. c. 833