A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

bosszankodtam, kivettem mind a ketőt, oszt elhajítottam. Amikor a legjobban kel legelni a marhának, oszt megy fel a tanyára erővel . . ." Hasonlóképp mágikus pásztortudomány elsajátítása a következő forma is: „Eccer elmentem Kapóson az öreg Ocsenáshoz, oszt ű mondta el nekem, hogy ott, ahol a három határ összemegy, a kaposi, csepelyi meg a kelecsényi, ott kaparjam meg a kezem fonákjával a fődet, meg szeggyek kilenc sírrul fődet, meg három csirketyúknak az első tojását, ezeket ássam el a legelő három sarkába, de úgy, hogy a csirke köleskor, befelé, a legelő felé legyen. Utána három folyó vizrűl vegyik vizet, meg három áló tóbul is, de mindenünnen kilencszer merítsem, meg ű hozott a keresztútrúl egy kis vizet. Amikor kifognak hajtani (mármint a csordát), az összeszedett dogok legyenek mind nálam, menjek körül a legelőn, oszt csepegtessem körbe a legelőt, a másik kezemmel meg hintsem a fődet. Ezután semmi nem riaszti szét a marhámot — mondta. És nem is űzte el. Megugrani megugrott, de elszaladni soha se szaladt el". Az állat, illetve a tej megrontásáról az alábbiakat jegyeztük le: volt olyan, hogy bedobtak a kútba egy csontdarabot, s aztán a jószág még csak meg sem közelítette a kút tájékát. Mivel azonban az állat már nagyon szomjazott, a gazdák kerítettek egy olyan embert, aki megmagyarázta, hogy miről van szó. Kivették a csontdarabot a kútból, s minden rendbejött. Egy másik esetben elvittek egy dögöt, kimúlott kisborjút, a másik határba (az illető tudta, hová kell elásni) akkor azon az éven ott több borjú nem ellett. Ha lópatkót találtak, megköpdöstek, majd elhajították, hogy ne tudják megrontani a jószágot. Vagy keresztet rajzoltak az istállóra, hogy a gonosz szellem be ne menjen. Tavaszkor kisnyulat kell fogni, beásni a karám kapujába, ahol a jószág pihen, (kifelé a kapunál), oda nem hajtanak be egy lovat se. A rontásra úgy emlékeznek, hogy aki rontott az nem azért tette, hogy esetleg abból akart megélni (hasznot húzni), hanem irigységből általában a rontás ment könnyebben, „visszacsinálni" már kevesen tudták. Azért „mert az rossz szervezetű (lelkű) ember vót". „A kovácsnak vót egy komája a szomszéd községbe, akinek elmondta, hogy megrontották a tehenét: az azt válaszolta neki: eriggy haza, jó lesz minden. Ennyivel érjem be — kérdezte a kovács. - Hát, ha akarod látni, hogy kirontotta meg, akkor üjj le. Mindjár ott vót az az ember, mer az ördög oda vitte. Csak eccerre ott termett az az ember, nem is köszönt, mer nem tudta, hogy mi van vele. Cafrangra tépték rajta a ruhát, mer olyan helyre vitték. Azt kérdezte tűle a kovács meg a komája, hogy minek gyött oda, kit keres. Erre az ember azt válaszolta, hogy ű nem tuggya, hogy minek ment oda. Aztán azt kérdezte tűle a kovács komája, hogy minek rontotta meg ennek az embernek a tehenét. Azt mongya neki, hogy csinálja vissza, de ezt mán nem tudta. Erre azt mondta az ember, hogy elmegyek. — Hát menj el, mondták a kovácsék. Ezzel vége vót, elég vót az neki amit kapott". A tej megrontása ellen a védekezés egyik formája az volt: Egyszer az egyik pásztor felesége panaszkodott, hogy „nyúlik a tej", mint „amikor feadta a felit" (azaz a tejföl zurbolás után). Úgy nézett ki, mint amikor a tejbe sót tesznek, „olyan karikák vótak rajta." Elmesélte az egyik pásztortársának, hogy mi történt velük, aki azt mondta, hogy nem nagy baj, majd ő segít azon. Mielőtt hazaküldte volna, elmondta, hogy az asszony kerítsen egy sallót (sarló), aztán abból az iszapból, melyet a „víz kicsap", szedje össze, vigye haza, abból rakjon 339