A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

már ismert építményekkel.

54 Egy pásztor kivételével mindannyian csak bojtárjaikkal tartózkodtak a szálláshelyen. A terelés eszközei: Minden vásáron árusítottak kongókat (kolomp), csengőket (pergő) melyeket a pásztor úgy válogatott össze, hogy azok hangjai szépen, melodikusán összecsengjenek, „úgy mint a harangnak". Egy valamirevaló kolomp annak idején belekerült 100-150 koronába. Általában a rézből készült kolompot tartották értékesebbnek, melyet rezeskongónak hívtak. A kongónak fontos szerepe volt a jószág összetartásában (a vezérállat jeleztfc*az irányt, hogy merre mozog a csorda), illetve az „izgágább állat" nyakába is kongó, vagy csengő került. Volt olyan eset, hogy a kolompokat csere formájában szerezték be egymástól. Ha valamelyik megtetszett, addig járt utána, míg oda nem adták neki. A csengőket a lovakra némely gazda jelölés céljából is használta. A kongónak előkelő helye volt a pásztor tevékenységében, és nem szívesen vált meg tőle. Erre példa Molnárcsik István visszaemlékezése: „Vót három kongóm, eccer, mán jóval a pásztorkodás után, amikor mán itthon vótam, elgyött utánam két ember, hogy aggyam el nekik a kongókot. Először nem akartam, mondtam az asszonynak, hogy nem ártogatnak azok a kamordba. Aztán mégis eladtam ezer koronáér. Meg is bántam aztán. Ha most visszahoznák, tennék még rá ezer koronát. Hatalmas három kongó vót. Ebbe a járásba nem vót olyan. Ha megeresztettem a gulyát, olyan vót, mint amikor a cigány ráhúzta." A terelési eszközök közül a pásztorbot elválaszthatatlan volt a pásztortól. Botja minden pásztornak volt, csupán a készítés módjában voltak apróbb eltérések. Nem volt külön neve, egyszerűen botnak nevezték. Más botot használtak az őrzéshez, és másat ünnepkor. Az utóbbi vöröses színű volt, és galagonyából készült. A görcsösen nőtt galagonyabotot aztán „sárga szöggel kiverték". Kökényfából is készült a pásztorbot, mikor melyikhez jutott hozzá a pásztor. A „botnak valót" már ősszel kivágták, többet is, hogy legyen tartalék. Miután megfütötték, kisütötték (tűz fölött pároltatták) és kiszáradt, véknyán bekenték disznózsírral, utána oltott mésszel, s így kapta rozsdavörös színét. Hogy színt kapjon, néha ganéjlébe mártották, de nem szívesen használták, mivel ha megázott, nagyon bűzlött a pásztor kezében. A terelőeszközök közé tartozott az ostor, melyet vagy maguk kötöttek, vagy más pásztorral köttettek. Ügyes ostorfonó volt Molnárcsik István apja, akinek egyik ismert készítményét, (fonási módját) több próbálkozás után sem sikerült kiismerni.

5 5 A terelést, esős időben úgy is végezte a pásztor, hogy felült egy ló hátára, s úgy hajtotta a jószágot. Ezenkívül minden pásztornak volt egy vagy több kutyája is, melyek nagy szolgálatot tettek, s megkönnyítették a pásztor terelési munkáját. Egy jól „betanított" kutya többet ért mindennél, mondották.

56 A pányvát is használták, mint terelőeszközt, ezt 54. Vö.: Dám L., 1972-74. 109-134. 55. Erről lásd: D. Varga L., 1981.132. 56. Vö.: Balassa J.-Ortutay Gy., 1979. 100., 247-250.;Manga J., 1976. 28-34.; Néprajzi Lexikon 4. 203-205. 336