A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

Nagyszámú, háromszázötven darabból álló ökörcsorda volt a leleszi legelőn, mely nemcsak a helybeli gazdáké volt, hanem fogadott marhák is voltak több községből. Kelecsényben két legelő volt: a közbirtokosságin Éles Mihály pásztorkodott a szarvasmarha mellett, ahol idegen tehenek is voltak több községből. így Kelecsény, Nyarad, Mocsár, Dobóruszka, Budaháza, (ezek egymás után következő községek), Bácska (ez már a Latorca túlsó oldaláról, Felső-Bodrogközből, a már korábban említett Lelesz szomszéd községe) volt jogos állatot hajtani a kelecsényi legelőre. Ezt annak idején a palóci gróftól vették a gazdák. Akkor úgy mint erdőt, melyet fokozatosan kiirtottak, majd „ráhajtották a marhát". Ez a legelőterület 335 kateszter volt. Ezen az egy legelőn legelt a szarvasmarha a lpvakkal, melyeket más-más pásztor látott el. Ez összesen 330 darabot jelentett, melyből 210 darab szarvasmarha és 120 ló volt. A tanya (szálláshely) együtt volt,

44 rajta szabadkarám (tető nélküli karám). A deregnyői Lónyai urasági gazdaságban vegyes volt a jószágállomány: tehenek, lovak, disznók. A gazdáknak, bár volt saját földjük, ha a szükség úgy hozta, akkor a gróftól bérbe vettek legelőrészt. Lónyay sok legelőt eladott, több mint hatszáz köblöst. Jó minőségű legelők voltak ezek, ahol „a ménes is jól kiélte magát".

45 A konda az ugaron legelt, mely célra a gazdák hagytak mindig abból a földrészből, melyet a László Gyula birtokból béreltek. A pásztor reggel kihajtott, este pedig hazaterelte a kondát. A legeltetési rend aszerint alakult, hogy a pásztorok (gulyás, csikós, kondás) megbeszélték egymás közt, hogy mikor, melyik jószággal, milyen sorrendben hová hajtanak, mely megegyezéshez egész éven tartották magukat. A pásztornak joga volt egy darab jószágot legeltetni, amit a szerződés biztosított számára. Ha netalán többet akart legeltetni, meg kellett vegye a legelőrészt, ugyanúgy, mint azok a gazdák, akiknek nem volt legeltetési joguk, de legeltetni akartak.

46 Vegyes volt az állomány Szalókban, Hegyiben és Deregnyőben is: szarvasmarha, lovak, disznók. Közös legelőn, de más-más területen (felváltva) legeltettek. A gazdák úrbéres gazdát (legelőgazda) választottak, aki számon tartotta a legeltetett jószágot, illetve kiszámította, hogy az adott területen hány állat legelhetett. Ha nagyobb volt az igény, akkor más faluba vitték a feleslegállatokat. Egy darab jószágra 1/2 kateszter legelőt számítottak. A szalóki legelő nem bérelt terület volt, hanem a gazdák meghagytak a határban olyan területet, mely megfelelt legelőnek és azt használták. Ha volt olyan, akinek nem volt legelőrésze, az esetleg megvette egy másik gazdától a szükséges legeltetési jogot.

47 Függetlenül attól, hogy az árvíz és az egyébként is nedves talaj nem tette zökkenőmentessé a legeltetést, a jó minőség ellensúlyozta ezt, s így általában elégedettek lehettek a gazdák. Mindennek ékes bizonyítéka a gazdag múltú állattartás. Minden gazda igyekezett megszerezni a szükséges legeltetési jogot, illetve anyagi lehetőségeihez mérten állította össze állatállományát. De ha mégis többre tartott igényt 44. Éles Mihály közlése. 45. Babincsák János közlése. 46. Balogh Sándor közlése. 47. Káplár János közlése. 330