A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - D.VARGA László: Adatok az Ung–Laborc–Latorca mellék pásztorkodásához

(mivel esetleg több volt a legeltetésre szánt jószágja), akkor a szükséges különbözetet megvásárolta.

4 8 A legeltetési rendet illetően megállapíthatjuk, hogy megannyi esetben közös legelőn történt a legeltetés. Előjogot nem élvezett egyik fajta jószágállomány sem. Kihajtás után a pásztorok egymás közt megegyeztek egyfajta sorrendben, amit egész évben betartottak, de ez nem jelentett megkülönböztetést.

49 Esetünkben nem annyira szembetűnő (legalábbis a recens anyag alapján) az az extenzív tartásmóddal járó legeltetési rend, amint ennek hangsúlyozásával más helyeken találkoztunk.

5 ° A legelőgazda tisztét a gazdák által választott egyén látta el, aki azok bizalmát élvezte. Ennek fejében lelkiismeretesen kellett munkáját ellátni, és a legeltetési észrevételekről a gazdákat tájékoztatni. Ö tartotta a kapcsolatot a gazdák és a pásztor között is. Figyelemmel kísérte a legeltetés rendjének betartását, nyilvántartotta és felügyelt a legeltetett jószágállományra, s ha netalán rendellenességet észlelt a legeltetésben, a pásztort szóban megrótta. A pásztorfogadás után hitelesítette a kommenciós levelet és ismertette a pásztort jogaival és kötelességeivel.

5 ' Itatás: Általában a legelőn lévő kútból történt, illetve „lehajtották" az állatokat a Latorcára és ott itattak. Ha meleg volt, akkor naponta tízszer is „ráfordultak" a vízre. Ezzel szemben Bernát János csak a folyón itatott. Az egyik pásztortapasztalat azt mondja: a ló megeszi az ördögöt is, de a víz közül csak a kúti vizet szereti. A legelőn felállított válóbői (vályú) itattak. Miután a lovak megszokták a kúti vizet, utána hiába hajtották a folyóra, nem akart az menni. A marhát mégis kénytelenek voltak a „folyóba verni" (de aztán az se igen akart menni). A kút ugyanis nem bírta vízzel, hogy mindkét jószág szomját eloltsa. Naponta háromszor itattak, reggel, délben, este. „Vót úgy, hogy egy délbe háromszázötven veder vizet is felhúztam. Többet tett ez, mint egy kaszálás." A legelőn mindenütt volt kút, így a vályúk általában mindig meg voltak húzva, s ha a jószág „ráfordult", akkor itattak, így naponta többször is, de háromszor mindenképpen. De menet közben is ihatott az állat, ugyanis nem egy hely volt a legelőn, ahol kisebbnagyobb tócsa állt. A pásztorok állatgyógyító tevékenysége: Az állat gyógyítása szintén a pásztor feladata volt, eredményes gyógyítás a pásztor szakismeretén múlott. A legtöbbjük ismerte az egyes betegségfajtákat, illetve azok gyógyítását. E tevékenységet részben racionális, illetve irracionális eszközökkel és eljárásokkal végezték.

52 Simkó Sándor például, ha észrevette, hogy az állat nyelve alatt halhójég van (amibe egyébként belepusztult az állat, mivel megfolytotta), ő azonnal kiszúrta a hólyagot és bekente sóval, amitől a seb meggyógyult. Ezenkívül ismerte a láb- és körömfájást, melyeket szerinte már az orvos gyógyított, de még az is kevés sikerrel. Ilyenkor lehullott a körme, csupasz maradt az állat lába, a szájából folyt a nyál. Egyébként ha megbetegedett valamelyik állat, azonnal jelenteni kellett a legelőgazdának. 48. Vö. Péter csak T., 1979. 268. 49. Vö. BencsikJ., 1971. 18-26., 126-133. 50. Balassa I.-Ortutay Gy., 1979. 240-243.; S. Kovács L, 1983. 20-22. 51. Magyari M., (kézirat). 52. Balassa J.-Ortutay Gy., 1979. 250-251. 331