A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZIKORA András: Legeltetési rend Monokon a századelőn

korpához egy jó összemarék sót kevertek. Az állatok már annyira érezték, hogy mikor van vasárnap, mert a karambol nem akartak kimenni és állandóan a falu felé néztek várva a sóskorpát. Szemmel látható volt azoknak az állatoknak a keserű csalódása és a sóskorpa hiánya amelyhez valamilyen oknál fogva a gazdáik nem jöttek el. A tulajdonosok ilyenkor mindig kedveskedtek valamivel a gulyásnak. Pálinka, bor, vagy egy pakli ,,kassi-dohány" esetié ó egy kevés pénz mindig akadt a számára. A legnagyobb kockázatot a gulyát őrző pásztor vállalta a község pásztorai között, mert távol lakott a falutól egy földkunyhóban a gulyakút mellett. Oda menekült ha égiháború viharzott át a terület felett, ott húzódott meg éjszakára az időjárás viszontagságai elől. Élelmet, a főtt ételt minden délben a gulyás felesége vitte ki a Tetlinkére. A gulyás élelmezéséhez — és ez igen érdekes pásztortörténeti jelenség — az állattulajdonosok természetbenileg járultak hozzá. Mindennap más-más állattulajdonos adott „vacsora" címen lisztet, burgonyát, zsírt, szalonnát, étolajat, vajat, túrót vagy azt ami éppen volt. A „vocsora" járandóságot illetően különösebb baj nem jelentkezett soha, mert mindenki igyekezett bőségesen és változatosan adni nehogy a gulyás felesége kibeszélje, hogy infámis, vagy igen szegény az illető. Ezt a lélektani állapotot, fonák helyzetet a gulyások feleségei alaposan ki is használták. Mindig arra a tulajdonosra panaszkodtak akinél ezt megelőzően járt. így mindenki sokszor erőn felül igyekezett adni bőségesen, hogy elkerülje a hírbehozást. Persze ennek is végeszakadt, mert egy alkalommal úgy döntött a Legeltetési Társulat vezetősége, hogy a „vocsorát" pénzben kell megváltani és így a korábbi visszás helyzetek örökre felszámolódtak. Ez azonban csak az 1930-as évek vége felé következett csak be. A gulyás és a többi pásztor ilyen irányú ellátását úgy oldották meg, hogy egy bizonyos mennyiségű földterületet kaptak (pásztorföld) és ott termelhettek maguknak zöldséget és egyéb szükséges növényeket, a „vocsorapénz"-ből pedig megvásárolhatták a mészárszékben, vagy a hentesnél a húst. A falu pásztorai az ún. Pásztorházban laktak. Ez közvetlen szomszédságában volt az apaállat-istállóknak. A falu lakói közül soha nem választottak pásztort „mert annak nem lehetett parancsolni". A Nyírségből származó Virág Pista bácsira emlékszem jól. Szép szál ember volt és reggel hajtogatáskor tárogatót fújt, nem pedig jelzőkürtöt. Olyan szép nótákat játszott rajta, hogy mindig meghallgattuk. Végigmuzsikálta az utcákat amerre elhaladt a reggeli kihajtogatáskor. Aki elaludt, vagy időben „elfelejtette" kihajtani a portájáról az ott elhaladó állatcsoporthoz a tehenét, annak a kapuja előtt Virág Pista bácsi megállt és a tárogatójával a „fel, fel vitézek" című indulót fújta amíg csak ki nem hajtották a tehenet. Ha még ennek sem volt meg a hatása, akkor lefújta úgy azzal a dalammal az ügyet mint ahogyan a katonai kürtösök a nagy gyakorlatot szokták. Azért említettem meg itt Virág Pista bácsit, mert hosszú ideig volt a falu csordása és még hosszabb ideig a gulyása is. Cifragulya. A nevét onnan kapta, hogy a gulyát őrző pásztor a szelídebb fiatal ökrök szarvának hegyére különböző színű labdához hasonló textil gombolyagot illesztett. Ki voltak cifrázva az állatok és így lett az állatcsoportnak a neve Cifragulya, „megosztán a vadszürke marhák kopni kezdtek és gyütt helyére a tarkamarhafajta .. .". Ez a gulya egyébként az uradalom tulajdonát képezte és annak területén volt a legelője is. Itt azért kell mégis szólni róla, mert a község állattenyésztésére sok szempontból jó hatással volt. Annak idején sok tenyészállat került ki innen a község gazdáinak birtokába. A Cifragulya legelőterülete elsősorban az Ingvár-hegyen, majd a Bikaparton, a Hosszúhegyen, a Test 311