A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZIKORA András: Legeltetési rend Monokon a századelőn

volt. Az említett legelők 45-50 db tehénnek adtak jó minőségű bőséges fűállománnyal rendelkező legelőt. Ha valamely uradalmi tisztségviselőnek nem volt tehene, nem kívánt tehenet tartani, akkor megengedték neki, hogy a legelőiész „jogát" átadhatja egy évre 20 pengőért. Persze ehhez külön engedély kellett, de amikor 20 pengőért csaknem három és félmázsa búzát lehetett venni, akkor ez nem érte meg. Aszályos nyár bekövetkeztével a fűállomány teljesen kisült és az állatok csak jártak-keltek a legelőn de harapnivalót, füvet nem találtak. Egyébként igen kivételes esetben engedélyezték az urak csordájára való tehén kihajtását a falu parasztjainak. Külsőgulya. A falutól távol a Tétünkének nevezett domboldalon levő legelőn tartották kihajtástól, a fagy beálltáig a Külsőgulyának nevezett vegyes szarvasmarha-állományt. Ez a legelő sokkal közelebb van Monoktól nyugatra, ül. északnyugatra levő Megyaszó, Szentistvánbaksa és Hernádkércshez. Mivel azonban a község határa - abban az időszakban — egyben a megye határa is volt, ezért mindenképpen Monokhoz tartozott, közigazgatásilag. A jobbágykorban a Tetlinke nevű legelőt gazdaságilag művelték. Tehát nem ősgyeppel rendelkező legelőterület. Valamikor őserdő borította. Mégis hogyan lett gulyalegelő? Ennek külön története van. A legelőterület, amelyet Tetlinkének neveznek (a Megyaszó felé lejtő hegyoldalt a megyaszóiak Tetétlennek nevezik), lényegében kilúgozott erdei talaj, rosszul művelt dűlőnek számított. Andrássy Dénes gróf 1913-ban'elhunyt és vele együtt az Andrássy nemzetség kihalt. A birtok Széchenyi grófra szállt, mert az első felesége akkor /mdrássy Natália volt. A levegő 1914 év elején igen puskaporos volt és nemsokára ki is tört az első világháború. A zavaros politikai és egyéb helyzet miatt az átörökléssel járó illeték lerovása nem lett végrehajtva. „A háború után Nagyatádi Szabó István a csizmás miniszter, igen követelte a földosztást és már azt is megszavaztatta az alsóházban, hogy az örökösödési illetéket ne pénzben fizessék, hanem földdel. Széchenyi Aladár gróf igen gyorsan felajánlotta a Tetlinke-dűlőt legelőnek. Így szabadult meg 205 kat. h. 5 aranykorona értékű földjétől és a falu népe pedig elesett a kiváló ősgyepes területtől a isagyrépás nevű hegyen levő hegyi legelőtől, amit természetesen a gróf magának és később különböző nációjú bérlőinek tartott meg". A község állattartói abban az időszakban kivertek a Külsőgulyára mintegy 410 db szarvasmarhát. A község akkori vezetői azt mondták, hogy a „Tetlinke-oldal begyepesedik magától". Ez azonban csak remény maradt, mert nyáron ha szárazabb időjárás uralkodott a fűállomány valósággal kiégett. Ezt a legelőt pontosan ellenőrizték, név szerint tartották nyilván, hogy kinek van „legeltetési joga" amely mindig be volt töltve. A legelőterület a községtől való távolesése miatt csak gulyalegelőnek volt alkalmas. A faluhoz valamivel közelebb levő, szomszédos dűlők mint pl. a Kércsifenek-dülő, az Oh-dülő is igen mostohán művelt területnek számított. Ide ha ökrös szekérrel valaki trágyát vitt, egy nap alatt csak egyszer fordulhatott a távolság és a rossz dűlőutak miatt. A gulyán levő állataikat a falu lakosai hetenként egyszer éspedig vasárnap „megnézték". Ilyenkor egy faszakajtóban sóskorpát vittek ki az állataiknak. A szakajtót ún. kenyérruhába kötötték és így vették a karjukra. A két végét kikötve engedték a szakajtóból a sóskorpát enni az állatnak. Az állat számára a sóskorpa csemegének számított, mert egész héten át csak füvön élt ha az is jutott egy kevés. A korpa és só aránya: 2 liternyi 310