A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

NÉPRAJZI TANULMÁNYOK - SZIKORA András: Legeltetési rend Monokon a századelőn

4. kép. A község háztáji csordája, kihajtós közben (19 76) legközelebb eső legelő, és ha kell, akkor kéznél legyenek az igavonó ökrök. Tűzvész esetén ide szaladtak ki őseink is mindég az ökrökért, hogy a vizeslajtokat, a vizipuskákat és fennállókat vivő szekereket a tűzhöz vontassák Amint azt már említettem itt legeltették a község egyévesnél fiatalabb borjúállományát is, mert a tehéncsordára a borjút kihajtani mindig szigorúan tilos volt. A tehéncsordán tartott borjú rákapott a tehenek leszopására és ebből komoly bonyodalmak származtak. Ugyanis előfordult, hogy a jól tejelő teheneket a pásztorna megfejte és a borjakra fogták a hiányzó mennyiséget. Az ökörcsorda a Borjúvölgyben, a Zsebrik-sarkantyú melletti kráterszerű völgykatlanban levő kútnál delelt. A gyalogok csordájának és az ökörcsordának a létszámát mindig az határozta meg a legelőn való tartózkodást illetően, hogy dologüdő volt-e vagy sem. Nyáron hordáskor, csépléskor, a teheneket 95—100%-ban jármolták, úgyszintén az igavonásra „beérett" ökröket is. Ez egyben a fűállomány pihenését és növekedését is szolgálta miután nem legelt rajta annyi állat. Lovakat igen ritkán lehetett a legelőkön látni, mert azok állandóan munkában állottak. Lovakkal sajnos csak néhány jómódú gazda rendelkezett és még néhány furmányos, akik szintén állandóan hajtották lovaikat. A falu állattartására és igázására tehát elsősorban a tehenek és a módosabbaknál az ökrök tartása volt a jellemző. Ahol a lótartás nem volt megoldható, ott az ökröket jármolták, ökrökkel és tehenekkel művelték a földet, azokkal végezték a behordást a csűrbe, az udvarra vagy a pástokon kialakított közös szérűkre. Természetesen az őszi betakarításkor a burgonya, 308