A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde

bizonyos belső struktúrájának feltárásával a megalapozatlan, elhamarkodott általánosításoktól óvjak, s — e belső összefüggésrendszer feltárásával egy mind társadalmilag, mind elméletileg differenciáltabb megközelítéshez adjak kiindulópontot. Térjünk rá ezek után a neoavantgarde problematikájára. Metaforikusán szólva: ha a régi avantgarde-ot egy sejttenyészethez hasonlítjuk, melyben az egyik sejt kórosan megnagyobbodik, s individualitásával meg akarja fertőzni, villámtámadásszerűen meg akarja hódítani a többit, akkor a neoavantgarde ezzel szemben olyan sejttenyészet, melyben a sejtek szétesnek, különválnak, s csak mindenféle tápszerekkel tartják életben őket. A régi avantgarde-ban az érzelem, a belső dinamizmus a döntő, ez az individuum belső metafizikai sarkpontja, egy közvetlen öntudat, s ennek spontán leképezése a műben. Az új avantgárdé pont e régi értelemben vett öntudat tagadása, abból a keserű tapasztalatból kiindulva, hogy úgyis félreviszi az embert, az első kinyilvánítás alkalmával elidegenedik tőle, vagyis hamis, illetve semmis. A neoavantgarde ugyanakkor az individuum védekezése, aki számára az őszinteség egyetlen lehetőségének az látszik, hogy kimondja, nincs individualitása, hogy belső impulzusait, amelyeknek eddig gyújtópontja volt, elidegenítették, véletlenszerűen külsővé tették. A régi avantgarde-ban az individuum egyfajta centrummal bír (bármilyen elvonttá párolgott is a centrumszerűségnek ez az élménye), s alkotásaiban a vizualitás antropomorfizált(\), nyelvén ez a centrummal bíró individualitás fogalmazódik meg, képeződik le egy kozmikus nembeliséggel való azonosulás nevében. Az új avantgarde-ban a centrumszerűség élménye megszűnt, szinte tabuvá vált, transzcendenssé változott, illetve csak mechanikus^, külsőleg, gépiesen determinált formában lehetséges. A régi avantgárdé kiáltás, sikoly, de individuális, az új: egy sziréna hangja. Az individuumnak az a szabadsága, mely Cézanne vizuális forradalmában körvonalazódott, s amely a régi avantgarde-ban a szubjektum-objektum egység individuális élményének igényében jelent meg, az új avantgarde-ban végképp transzcendenssé változott, a „tökéletes", abszolút, ugyanakkor vákuumban levő szabadság élményévé, ahhoz az élményhez való csökönyös, rögeszmeszerű ragaszkodássá, hogy a cselekvés az individuumtól indul ki, ezáltal az uralom pillanatnyi élménye adódik, de közben a cselekvésnek minél minimálisabbra kell redukálódnia, minél kevésbé individuális kell, hogy legyen (az individualitás valódi s nem manipulált értelmében). Ennek megfelelően a neoavantgarde lényegét tömören úgy fogalmazhatjuk meg, hogy menekülés a formától. Ebben persze paradoxon rejlik, mert ez a menekülés csak állandó formaadásokon keresztül valósulhat meg, a menekülés mélyebb értelme tehát a forma örökös innovációja, szakadatlan változtatása, illetve a forma efemerségének hangsúlyozása. A formáról átkerül a hangsúly a gesztusra, az aktusra, mellyel a formát változtatják. Átkerül a hangsúly magára az individuumra, saját önfelőrlő innovációs folyamatára, melyben úgy juttatja érvényre saját „individualitását", hogy közben menekül a valódi individualitástól. Gesztusának lényege a közölhetetlenség közlése, annak tényszerű kinyilvánítása a legkülönbözőbb formában és egyedüli tartalommá felfújva, hogy az individuum belső lényege, magva hozzáférhetetlen, közölhetetlen. Egyben erős ragaszkodás van e mag létéhez és léte szentségéhez, léte misztikumának és egyedül autentikus voltának — akár agresszív — elismertetéséhez. 14 A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 209