A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)
TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde
szürrealizmus skálája ennél sokkal szélesebb (vizuális értelemben is), de itt megint csak a legszélsőségesebb, a szürrealizmusra mint módszerre legjellemzőbb tendenciákra utaltam. Most, hogy az avantgárdé néhány jellemző „izmusát" vázlatosan áttekintettük, érdemes itt röviden foglalkoznunk Paul Klee művészetével, aki a legmélyebb értelemben egyesíti, s éli meg mindazokat a konfliktusokat, melyek a cézanne-i látásmódból s ennek az avantgárdé irányzataiban való szétrobbanásából fakadnak. A radikális fordulatot, ami az avantgarde-ot jellemzi ő is végrehajtja: a cézanne-i szubjektum-objektum viszony objektív problematikáját bizonyos értelemben szubjektivizálja, belsővé teszi. Az objektum már nála sem „itt és most" konkrét valóság, hanem emlék, a szubjektum pszichológiai világának része. Ugyanakkor, ami a legfontosabb, nincs ohAn az „izmusokkal" kapcsolatban felmerülő vizuális mozzanat, amit Klee a vizuális megismerés érdekében fel ne használt volna; a cézanne-i vizuális forradalom minden eredményét megőrizte, egy oldalát sem abszolutizálta, csak a maga.kifejezésbeli problémáihoz alkalmazta, s levonta belőlük a megfelelő következtetéseket. A két legfontosabb mozzanat, a szín térformáló hatása s a színek teremtődésének problematikája a legmélyebb értelemben érvényesül Klee-nél. Gondoljunk pl. a „Szindbád"-akvarell bensőséges világára, melyen a tenger hullámai különböző hideg-meleg színárnyalatú négyzetekkel vannak érzékeltetve. Kleenél a cézanne-i színlapocskák legtöbbször különböző geometrikus idomokká, háromszögekké, négyszögekké absztrahál ódnak, de mindig életszerűek maradnak, s nem mechanizáltak mint pl. a konstruktivizmus geometrikus négyszögei. Mindezzel Klee az individuumban levő belső „térbeli" viszonylatok, leglényegesebb értékstruktúrák, erők ábrázolására törekszik vizuális eszközökkel. Pontosabban mintegy e struktúrák teremtődését, s harcát figyelhetjük meg nála. Mint maga fogalmazta, ő nem a kész formákat ábrázolja, hanem azokat az erőket, melyek ezeket létrehozzák. Kleenél minden szerves, organikus, ugyanakkor egy nagyon szigorú belső struktúrával rendelkezik, amely egy láthatatlan, lényegi centrum körül kering. Mindig mélyebb és mélyebb értelemben ismerjük meg ezt a struktúrát: Klee szenvedélyesen kutatja a leglényegesebb összetevőket, egészen a vonalig, hogy aztán ebből s a színből építse fel a maga gazdag, kimeríthetetlen világát, anélkül, hogy közben egy pillanatra is sémákat alkalmazna. Mielőtt a neoavantgarde vázlatos jellemzésére térnénk, említsünk meg egy problémát az avantgárdé társadalmi hátterével kapcsolatban. Az avantgarde-ot gyakran szokták a kapitalizmus elleni „kispolgári lázadásnak" nevezni. Amennyiben a „kispolgárit" nem pejoratívan, ideologikusan tekintjük, hanem egy olyan individuumot jellemző társadalmi létkategóriaként, aki magántulajdonosi birtoklásra törekszik, egyetlen célja növelni, illetve aggódva őrizni azt a kis bekerített territóriumot a világból amit társadalmi helyzete lehetővé tesz, s szabadságát e birtoklásélmény minél intenzívebb átélésében látja, mely ugyanakkor egyre transzcendensebbé válik számára, akkor egy ilyen beállítottságú individuum s az avantgárdé bizonyos szélsőséges tendenciáinak individuuma között vonhatunk bizonyos párhuzamot. Az avantgárdé individuuma is bizonyos értelemben úgy próbálja a kép négyszögében bekeríteni, s rendezi a maga önkényként megjelenő szabadsága szerint a világ dolgait, mint ahogy az említett „kispolgári individuum" próbálja elkeríteni a maga világát, kiélve e világon belül minden önkényét, míg kívüle a világ teszi ugyanezt vele. Óva intenék azonban attól, hogy a fenti gondolatmenet alapján az avantgárdé „kispolgári lázadása" képlethez jussunk. A probléma ugyanis jóval bonyolultabb, s a fentiekben direkt azért próbáltam a dolog vizuális oldalára koncentrálni, hogy az anyag egy 208