A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)
EVA VERONIKA Huseby: Szociálantropológiáról – Cserépfalu kutatása kapcsán (Az identitás ismérvei a gazdasági élet struktúrájában)
///. Ingázás és idénymunka-vállalás: A faluból közel 200 ember naponta, hetenként vagy kéthetenként ingázik Budapestre, Miskolcra, Egerbe, Mezőkövesdre az iparba, illetve a Borsod vagy Heves megyei erdő- és borgazdaságokba, mezőgazdaságokba. Nyaranként pedig jelentős azoknak a száma, akik rendszeres, állandó munkahelyükről kapott fizetett szabadságuk, olykor-olykor betegszabadságuk alatt 300-400—500 Ft-os napi munkabérért 2-3—4 hetes mezőgazdasági idénymunkát vállalnak az Alföld vagy a Dunántúl különböző vidékein. • E tekintetben nem a munkatípust vagy a munkabért kívánom kiemelni, hanem azt a cserépfaluiak közötti relációt, amelyre a hajdan nagy fontosságú cserépi bandának illetve cserépi nagy bandának nevezett summdskodó mentalitás és struktúra jellemző. Ez észlelhető mind a csoportosan ingázó egy üzemben dolgozókon, mind a mezőgazdaságban az erdő- vagy borgazdaságokban rendszeres vagy idénymunkát vállalókon. A rokonsági, műrokonsági, szomszédi és faun belüli egyesületi kapcsolatok relevánsak a falun kívüli munkahelyek kiválasztásában, a nyaranként elvállalt idénymunkák tervezésében, és véghezvitelében is. Egy 1926-ban született, 1961 és 1980 között állandóan az iparba ingázó adatközlő véleménye szerint „mink cserépiek ott is elvégezzük a munkát, nem válogatunk ... a bogácsiak jobban spekulálnak, hogy hogy ne dógozzanak ... hát persze ez szemet szúrt a vezetőségnek is, nem is maradhatott ott csak 1-2 bogácsi, de még mindenik cserépi ott van. Olyan kollegaság vót mindig a cserépiek között a munkásszállóban is, mely olyan szűkebb baráti kör tart össze a gyárban is, mert hát az a legfontosabb, hogy az ember ismeri is a cserépit, oszt tuggya, hogy ezek nagyon dógosak, rendesek. Ezek a vidékiek pedig inkább uraznak meg koplalnak .. ." Egy 1937-ben született, 14 éves kora óta erdő- és mezőgazdasági munkákra ingázó adatközlő szerint pedig ,,az a jászszentandrási toborzó is tuggya mán, hogy iparkodóbb, szorgalmasabb a cserépi nép, mint a többi... Én akkor is, most is cserépi bandával járok dógozni, de azért (néha) kerül 1-2 elesett is Váraljáról, oszt azok helyett is mink végezzük, mert hogy azok még a baltát se tuggyák rendesen megfogni. .." Tehát megállapítható, hogy gyakran a falutól távol végzett munka is cserépfalui csoportok aktivitásaként kezelt és tekintett, cserépfalui identitást és öntudatot artikuláló és rögzítő jelenségként vizsgálható. Matyózás: Több mint 100 cserépfalui asszony és lány dolgozik a Mezőkövesdi Matyó Népművészeti Szövetkezetbe és kb. 80—90 mezőkövesdi maszek kisiparosnak végzi ugyanezt a műveletet, amit egységesen matyózásnak neveznek a faluban és a környéken. A legidősebb adatközlők szerint a matyózást többé-kevésbé folytatólagosan űzik a faluban az 1930-as évek eleje óta. Nagyon ritka az, amikor egy asszony egyedül hímez. A legtöbb esetben — az év minden szakában - a matyózás csoportban végzett tevékenység: nyáron, meleg időben 5—8—10 asszony félkörben ül és hímez egy-egy ház előtt, vagy fa alatt. Gyakran egy tranzisztoros rádió is szól, amire senki nem figyel, mert bárcsak ritkán énekelnek, mindig beszélgetnek, „hogy mi újság a családban, a faluban, az idegeny rokonyokkú". Télen és hideg, esős időben egy-egy asszony házában matyóznak, ahol a TV végzi ugyanazt a funkciót, mint kint a rádió: mise en scené, melyre senki nem figyel. Az egyik ilyen csoportot, amely 8, immár 22 éve együtt matyózó asszonyból áll a „tagok" fr Alvégi Varrók Matyózó Brigádjának" nevezik tréfásan, ahogy ők mondják: viccelődve 16 A Herman Ottó Múzeum Évkönyv 241
