A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

EVA VERONIKA Huseby: Szociálantropológiáról – Cserépfalu kutatása kapcsán (Az identitás ismérvei a gazdasági élet struktúrájában)

településeken élők hogyan artikulálják, hogyan mutatják azt az önmagukról és közösségükről alkotott képet, önsztereotipizálást, melyet ők „rendes cserépinek" titulálnak és amelyet mi, kívülről, etic szemszögből cserépfalui identitásnak nevezhetünk. Az egyén „cserépiessége", vagyis közösségi identitása többek között magában foglal olykor implicit, olykor explicit utalást közösnek tartott ősökre: sajátosnak vélt, értékelt kulturális hagyományokra; a faluhoz, mint meghatározott földrajzi - lokális egységhez való erős kötődésre. Ezeken belül szignifikáns területeket képeznek a cserépiessége kifejezésében, definiálásában és főképpen más településektől való differenciáltságában a köszönési és megszólítási formák; a rokonsági és műrokonsági, szomszédsági és társulási affiliációk; a ma már inkább formailag, mint tartalmi hangsúlyt kapó felekezeti hovatartozás, és bizonyos releváns gazdasági ágak. Most csak azokról a jellemző vonásokról szólok, amelyek igazolják — hol pozitívan, hol negatívan - az egyes gazdasági tevékenységekkel összefüggő visszahatást a tudatra, s a cserépfalui identitás bizonyos tényezőire, illetve utalnak egyes jellemző gazdasági formák és a cserépiesség közötti viszonthatásokra, dialektikus kapcsolatokra. II. Közigazgatásilag a mezőkövesdi járáshoz tartozó Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserépfalu lélekszáma a kutatás időpontjában kb. 1400 fő. A falu teljes egészében magyar lakosságú és 1576 óta önálló egyházközség, őslakossága homogén református - 9 családot leszámítva, akik a Jehova Tanúi szektához tartoznak —, és így a kálvinista hagyományt ápolta a múltban és formailag követi mindmáig. Mivel a megművelhető föld kevés és rossz minőségű, hasonlóan az Északi-Középhegység, a Bakony és Erdély egyes területeihez, Cserépfaluban is kisebb jelentőségű volt a földművelés az állattartásnál és jóval nagyobb jelentőséget kaptak a terület természeti lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek és az alkalmi munkák. Ezek közé sorolható a mészkőfejtés, mészégetés, fafeldolgozás, faszénégetés, fuvarozás, erdőlés, orozás, gyűjtögetés; a távolabbi vidékeken elvállalt idénymunkák, melyek gyakran 4—6 hónapig is eltartottak, mint pl. a summdzás, aratás, szőlőmunkák, útépítés, és főleg az elmúlt három évtizedben az iparba, illetve más területeken található erdőgazdaságokba, állami gazdaságokba, termelőszövetkezetekbe való rendszeres, elég nagy arányú ingázás. Az ingázók nagy többsége férfi. Bár a legtöbb nő is munkaviszonyban áll, ezek főleg a helybeli tsz-ben, a Budapesti Fehérnemű Szövetkezet falun belüli részlegeiben, a mezőkövesdi Népművészeti Szövetkezet és a Miskolci Boy Varró Szolgáltató Szöv. bedolgozó tagjaiként dolgoznak. A különböző rendszeres, illetve alkalmi — kiegészítő foglalkozások révén is jól megfigyelhető a cserépfaluiak kötődése közösségükhöz, a hagyományos szokásaikhoz, az olyan típusú társadalmi formációkhoz, amelyeknek nemcsak gazdasági jelentősége van, hanem egyes csoportokat összetartó és közösségi igényt kielégítő funkciója is. Bár a cserépfaluiak rendszeres piacozása, a négy falut összekapcsoló Hór völgye, a termelőszövetkezetben való munka, a Bp-i Fehérnemű Szövetkezetben dolgozó 86 asszony is kitűnő példát nyújtana itt, most csak az ingázást és a mezőgazdasági idénymunkavállalást, a matyózást, a hóvirágozást, a gyöngyvirágozást és csigázást, mint pozitív példákat ismertetem. Negatív példaként pedig szólok az egykor nagy fontosságú és Cserépfalura jellemző faeszközök készítéséről, amelyet ma már csupán két rokon család 8 tagja űz. A hajdan szintén jellemző és releváns mészégetést még hárman, a faszénégetést viszont már senki sem végzi. 240