A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

7. kép. Manet: Csónakban helyszín csupán egy kisstílű kurtizán heverője. Flauberthez méltó téma ez, de a ruoeni remete nehézkesebb, szemérmesebb, aggályosabb és főleg, indulatosabb Monetnál. Flaubert nehezen és gyötrődve alkotott: tökéletesen felépített és találó jelzőkkel ékesített mondatai egyaránt elárulják a megfékezett szenvedélyt és az alkotás gigászi-kínlódó önfegyelmet. Manet mindig elegáns és könnyed, művein nem érezzük a kínlódást; keresés nélkül talál rá a helyes és szellemes kifejezésre — akár Maupassant, Flaubert csodált és dédelgetett kedvence. De Manet mégsem tekinthető Maupassant képzőművészeti megfelelőjének: művészetében a klasszicitás uralkodik, vagyis a valóságot mindig a harmónia világába emeli: másképpen szólva, újra és újra visszatekint a reneszánszba, Tiziano, Giorgione vagy Goujon világába. Az „Olympia," a hetera életforma kifejezett sivársága ellenére szép, mert ez a sivárság a forma tökéletessége, kiegyensúlyozottsága útján szépséggé és költészetté nemesedik, akárcsak Baudelaire-nál. Megérthető a párizsi közönség felháborodása is. A mű kettőssége: a hetéra brutális igazsága és a forma eszményítő szépsége az 1860-as évek tárlatlátogatója előtt olyan ellentmondásnak tűnt, melyet csak a tehetség különös zavaraként értelmezhetett. A megszokott antik istennők pózában egy nagyon is triviális lényt bemutatni: nem más, mint a műfajok összekeverése, a „szent" idealizáló művészet megsértése. Semmiféle sikertelenség, meg nem értés, vagy újabb művészeti proklamációk sem téríthették el Manet az elképzelt célhoz vezető útról. S talán, ha eljutottunk Manet szándékainak megértésében idáig, mégsem tűnik olyan üresnek és semmitmondónak az a nyilatkozata, hogy az életet akarja megörökíteni, úgy ahogy az van. Nem a felület be196