A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

csönözte, de kimutatható művén Giorgione „Mezei koncertjének" befolyása is. Botrányoktól hírhedtté vált képe az Olympia pedig hasonló viszonylatban áll Tiziano Urbinói Vénuszához. Hals, Velázquez és Goya azok a „legmodernebb" festők, akik ennek az állítólagos Jakobinusnak" a festői alakulására hatással voltak. így, puszta felsorolás után, úgy tűnik, hogy afféle eklektikus volt, mint kortársai az építészek, akik a városi sorházak sivárságát az itáliai reneszánsz épületekről kölcsönzött homlokzatokkal akarták elleplezni. S majdnem mulatságos kuriózumnak tűnik, ha még arra gondolunk, hogy Manet elmélyülten tanulmányozta a japán festészet és grafika alkotásait. Nemcsak egyes festményeinek felfogása bizonyítja ezt, hanem konkrétan Zolaportréja is, ahol az író alakjának hátteréül négy képzőművészeti alkotást festett a vászonra: Velázquez Ivók c. festménye és az Olympia reprodukciója mellett egy japán rajz és egy keleti paraván helyezkedik el. Zola portréját hálából festette, mert az író megvédte az ominózus Olympiát: ott látható az íróasztalon Zola írása, címlapján Manet nevével. Az említett paradoxonnak tűnő körülményeket Zola említése tetőzi be, de egyben magyarázza is Manet szerepét és jelentőségét. A francia társadalom nagy leleplezője, a valóságot mikroszkópon át elemző „naturalista" író harcostársat látott Manetban, nem a látszólagos különbségek, hanem a törekvések hasonlósága miatt szólalt fel Zola a hozzáképest l'art pour l'art eszméket valló Manet védelmében. Nem Zola volt az első író, aki felismerte Manet jelentőségét. Baudelaire - aki Delacroix-ról a romantika vezető mesteréről — lelkendező tanulmányt írt, felfigyelt a fiatal Manet-re; kritikában és versben egyaránt kifejezte elismerését. Baudelaire és Manet között barátság szövődött, melynek mindketten hasznát látták. A fiatal Manet több műve annyira közel áll Baudelaire eszméihez, hogy egyik-másik alkotását szinte a költő műveinek illusztrációjaként foghatjuk fel. De Manet útja az Olympiától kezdve, másfelé vezetett, eltávolodott Baudelaire mitikus és romantikus, sátáni és egyben katolikus szemléletétől. Formai szakítás azonban nem jött létre, mert a nagybeteg költő hamarosan meghalt. Az új barátot, Zolát már az a csoport hívta segítségül, amely Manet-ban látta az új törekvések példaszerű megtestesítőjét. Majd, midőn Zola abbahagyta a képzőművészettel való foglalatoskodást, nem maradt űr távozta után, mert a fiatal festők, a későbbi impresszionisták, lelkes szeretettel védelmezték vezérüket. Egy időre magukkal tudták ragadni idősebb társukat, ez az együtthaladás azonban nem sokáig tartott, a vezér nem vállalta az irányítást, elhagyta seregét, hogy megőrizhesse művészi magányát és függetlenségét. Mindennek nemcsak stiláris oka volt, hanem eszmei és társadalmi is. Manet nem a művészeti közéletből kiszakadt, szinte illegális kiállításokon akart sikert elérni, mint az impresszionisták, hanem azokban a polgári körökben, melyeknek hangadó művészeti tényezői a leghevesebben támadták. Évről évre beküldte képeit az álművészet triviális cirkuszába, a párizsi Salonba, s örömet okozott neki, ha a korlátolt középszerűség képviselői kényszeredetten elfogadták egy-egy alkotását. Mert Manet hűséges fia volt a polgárságnak, elsősorban ennek az osztálynak alkotott, ennek életét ábrázolta, s csak innen várt elismerést. Manet sikertelenségének tehát nem az volt az oka, mint Couerbet, Daumier vagy Miilet művészetének, akik új közönséget kerestek; a népet, — s annak életét ábrázolva bírálták a fennálló polgári rendet. 190