A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 22-23. (1985)

VÉGVÁRI Lajos: 100 éve halt meg Manet

100 ÉVE HALT MEG MANET VÉGVÁRI LAJOS Manet műveinek elegáns szépsége és fölényes valóságszemlélete ma is elbűvöl bennünket, pedig korunk művészete másfajta eszméket és célokat követ. Napjaink művészete az emberiség sorsának problémáit, a hol tragikusnak, hol dicsőségesnek sejtett jövő lehetőségeit kutatja. Manet-t nem érdekelte a jövő; tevékenységét nem a holnap bizonytalansága, hanem a jelen kézzelfogható valósága ihlette, „Megörökíteni az életet, úgy, ahogy van" — ezzel a számunkra pontatlan fogalmazásnak tűnő mondattal fejezte ki festői törekvéseit. Elég csak felsorolni mindazokat a nagy eseményeket, melyeknek Manet szemtanúja, vagy részese volt, hogy kitűnjék, milyen általános és semmitmondó ez a programm. Tizenhat éves volt az 1848-as februári forradalom kitörése idején: s ez a nagy esemény, mely olyan sorsdöntő volt Baudelaire, Hugó, Courbet, Daumier művészetének alakulásában, még halvány célzásokban sem jelentkezik Manet piktúrájában. III. Napóleon zsarnokságáról sincs mondanivalója, pedig műveinek kedvezőtlen fogadtatása nagyrészt megmagyarázható ennek a családi hírnévből élő politikai kalandornak a diktatúrájával. A poroszfrancia háború megszégyenítő epizódjait sem örökítette meg Manet, pedig katonai szolgálatot teljesítvén, részese volt a történteknek. Erről levelei is tanúskodnak. Legnagyobb élménye ekkor is művészi természetű volt: Meissonnier, ez a szinte már elfelejtett középszerű festő felettese volt a hadseregben és a katonai hierarchia adta hatalmát nem egyszer éreztette alárendeltjeivel. A párizsi kommün idején - mialatt Courbet egy új művészet társadalmi és gazdasági alapjait igyekezett előteremteni - Manet óvatosan félrehúzódott, s csupán a maga és családja sorsáért aggódott. De az új, polgári köztársaság első éveiben sem keresett és nem látott mást csak a szépséget: Igaz, litográfiát készített a kommünárdok kivégzéséről, de álláspontja ebből nem ismerhető meg. Művein főleg mulatókat, bárokat, divatos párizsi dámákat, tájképeket és csendéleteket ábrázolt, látszólag szenvtelenül, érzés nélkül, csupán a szépség igézetébe merülten. Régebben a változástól rettegő polgártársak a festészet „jakobinusának" nevezték, de életművét áttekintve nem érezzük találónak ezt a jelzőt. Annál inkább nem, mert azóta tudjuk, hogy művészi ideáljait a festészet klasszikusai között találta meg. Idegennek érezte magától Delacroix vagy Daumier szenvedélyét, ügyet sem vetett Munkácsy párizsi diadalaira és iszonyodott Courbet plasztikus őserejétől, melyet brutalitásnak tartott. Annál nagyobb érdeklődéssel és csodálattal viseltetett a reneszánsz mesterei iránt. És ez a vonzódás nem egyszerűen a hagyománynak kijáró tiszteletet jelentette; nagyon is gyakorlati volt, mesterségbeli és esztétikai tanulságok forrásává vált. Egyik nagy alkotásának, a Reggeli a szabadban című képének megoldásához Raffaello egyik kompozícióját köl189