A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 21. (1982)

CSERI Miklós: Népi lakáskultúra a Szuha-patak völgyében

dolgokat. A módosabb lakásokban nem volt ritka a tükör a konyhában és az utóházban sem (6. kép). A régi fali ingaórák már kevés helyen fordultak elő, meglétük inkább a vagyonosaknál volt jellemző. Leginkább a karoslóca fölött lógott. A fali kalendáriumoknak ma már csak az emléke él, képes üjságok kiragasztható naptárait használják. Faliláda, falitéka, kaszni a nemeseknél volt gyakori, de előfordult a parasztoknál is. Ajtaja sokszor díszes deszkából készült; orvosságos üvegeket, kenőcsöket, kisebb értéktárgyakat tettek bele. A tetejére, vagy a mestergerendára kerültek a férfiak borotválkozó eszközei, nehogy elérje a gyerek. Vakablak a konyha falában volt, kis ajtóval, függönnyel takarták el. Ebben is kis üvegek, orvosságos üvegek, apróbb használati eszközök és a gyufa voltak (10. kép). Díszesebb tányérok, tálak, korsó falra való felakasztása mindkét rétegnél megfigyelhető. Főleg a pitvarban és esetenként az utóházban rakták ki őket. A tányérokat általában párosan tették fel, ügyelve a szimmetriára. Különösebb rendező elvet nem fedezhettünk fel, mindenki a saját ízlése szerint díszítette lakását a kerámiákkal. Mivel helyben nem volt fazekas, a mindennapi és a díszítő edényeiket vásárokból, Putnokról vagy Kassáról, Rimaszombatból és a vándor „tót" árusoktól szerezték be. Mindkét társadalmi rétegnél az a tendencia figyelhető meg, hogy az eredeti dísztárgyak eltűnnek a házból, s helyüket a bazári tárgyak foglalják el. Ma még nagy a keveredés. Napjaink ízlését próbálják követni, de ez egyelőre esztétikailag csak nagyon alacsony szinten sikerül. Itt kell megjegyeznem, hogy a kisnemesség — városi kapcsolatai révén — igen korán szakított a hagyományosnak nevezhető díszítőelemekkel. Nagy hatással volt rájuk a városikispolgári ízlésvilág, ami egyfajta torzuláshoz, az értékek átrendeződéséhez vezetett. Napjaink parasztságánál még most is meglevő ellentmondások talán ide vezethetők vissza (porcelán giccstárgyak, falvédők stb.). Fűtés, világítás A házban központi helyet és szerepet töltött be a kemence, ami kifejezésre jutott sokféle funkciójában is: a sutban aludtak a gyerekek, a padkán ültek az Öregek, teteje tárolóhely volt stb. A legfontosabb szerepe mégis csak a fűtés és a sütés volt, míg a főzést átvette a rakott-, vagy a csikósparhert (15. kép). A lakóhelyiség rendszeres fűtése a fagy beálltával kezdődött, s rendszerint március végéig tartott. A reggeli begyújtás régebben szalmával (sokszor az ágy végéből húzták ki) történt, később papírral. A régebbi típusú tűzhelyeket kukoricakóróval, csutkával, venyigével, fával vagy fahánccsal fűtötték. Ez utóbbit a téli cserhántások során biztosították. A széntüzelés csak a felszabadulás után vált általánossá, a fa megdrágulásával és a beszerzési lehetőségek összeszűkülésével. Az újabb típusú, magasabb hatásfokú tűzhelyek segítették is a szénre, majd napjainkra a gázra, olajra történő átállást. A kemence egyik legfontosabb feladata, a kenyérsütés még a felszabadulás után is sokáig megmaradt. Ez családonként változó, de szabályos periódusonként ismétlődő esemény volt. A kemencét ilyenkor melegebbre kellett fűteni, több tüzelő is kellett. A szalmával történő begyújtás után apróbb és vastagabb fadarabok adagolásával érték el a 272