A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 21. (1982)
VARGÁNÉ ZALÁN Irén: Miskolc zenei élete a két világháború között (Második közlemény)
miskolciasságot! 24 (Sohasem fogjuk megtudni, vajon mit jelentett a „miskolciasság" és mit a „pestiesség".) 1939 — nehéz idők! a Sebestyén direkció megszűnik. Az egyre nehezebbé váló időkben Földessy Géza veszi át az igazgatást. Még mindig találkozunk operabemutatókkal. 1940-ben Ábrányi Emil karnagy vezényletével bemutatják Verdi: Rigoletto c. operáját. Szabó Ilonka, Rátz Tilda, Csóka Béla vendégszereplésével. „Kibővített zenekarral, megerősített kórussal, mérsékelten felemelt helyárakkal." Csak következtetni lehet, hogy a kísérő a Vasutasok Ének- és Zenetársaságának zenekara volt. Az együttest Ábrányi Emil dirigálta. A miskolci színház történetében sokszor elmarasztalóan említik a sok operett előadását. Ez igaz. A kérdés azonban az, milyen színvonalú operetteket adtak elő. Mert a vidám zene nem azonos a butasággal, dilettantizmussal és színvonal-nélküliséggel. Failoni, a híres karmester írja egyik könyvében: A zene nem könnyű — és nem nehéz. Zene vagy nem zene. A zeneművek mérhetetlen „Jákob létrája" A Cigánybárótól a Parsifálig emelkedik. 25 Néhány példa az operettek sorából: Lehár: Víg özvegy, A mosoly országa; Strauss: Cigánybáró; Jacobi: Sybill; Kálmán Imre: Cigányprímás; Huszka: Gül Baba; Millöcker: Dubarry; Kálmán Imre: Csárdáskirálynő; Millöcker: Koldusdiák. Mindezzel nem akarom mindenáron azt bizonyítani, hogy a színház mindig, minden műfajban elsőrangút játszott, tagadhatatlanul alkalmazkodnia kellett a közönség ízléséhez, ha létezni akart. „Népszínházat csinálni" nem kis feladat, olyat, amiben mindenki megtalálhatja a „Jákob létrája" megfelelő fokát. A színház a 2 világháború között, különösen a 20-as évek végéig olyan zenei lehetőséget adott a város közönségének, amit tulajdonképpen, ma sem szárnyal túl. Operaelőadásokat jó színvonalon, kiváló vendégművészek szereplését biztosította, művészeivel segítette a miskolci kulturális életet, a zenei életnek igen erős, tartós oszlopa volt. Küzdelem egy állandó szimfonikus zenekarért A zenei gyakorlat szilárdan kiépített kereteiből a színházat már megismertük. Most azt a küzdelmet ismerjük meg, amelyet a város zenéjét szerető polgárai folytattak egy szimfonikus zenekar megvalósításáért. A küzdelem sokáig folyt. Már az első világháború előtt megkezdődött — nem is eredménytelenül. A BMK és NE, a zeneiskola és a Vasgyári Zenekar segítségével, zenét szerető és művelő polgárok önzetlen áldozatkészségével létrehozott olyan együttest, amely a várost már Kassán és Eperjesen is méltóan képviselte. A háború és a pénztelenség véget vetett ennek a szép kezdeményezésnek. A színház talpra állásával, operák előadásával, a zeneiskola immár erőssé és naggyá növekedésével ismét előtört a vágy egy „igazi" szimfonikus zenekar iránt. A zeneiskola kamarazenekara jó alap volt, vonószenekari mű megszólaltatása is sok szép élményhez juttathatja hallgatóságát, de az „igazi", a szimfonikus zenekar. S ezt csak alkalmi zenei „társulás" formájában hozhatták létre. A vonósokat nagyrészt a zeneiskola adta, a fúvósokat pedig „valahonnan" szervezni kellett. Számba jöhetett és jött is mindig, ha a szükség 24. Termés miskolci irodalmi folyóirat 1937. 1/1. szám. 25. Sergió, Failoni: Hangfogó nélkül. Bp., 1962. 30. 202
