A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 17-18. (1979)
VIGA Gyula: Északkelet-magyarországi adatok a szamártartáshoz
294 VIGA GYULA zsírjának fogyasztását is. 24 A recens adatok szerint vidékünkön nem volt elterjedt a szamár levágása. Ha megöregedett, akkor esetleg eladták a mészárosoknak, főleg Miskolcra vitték el virslinek. A legtöbb szamár azonban helyben múlt ki, s a dögész kezére került. Ózd környékén és a Hegyalján azonban számon tartanak néhány embert, akik rendszeresen hizlaltak, s évente vágtak szamarat. Ez azonban ritkaságnak számít, csak mint „ínségeledelt" tartják számon a szamár húsát. Csupán Legyesbényén sikerült konkrét adatokat gyűjteni az állat hizlalására és levágására. Itt is csak a falu egyik legszegényebb embere, egykori pásztor, vágott szamarat. Az állatot, főleg heréltet, az istállóba kötötték, soha nem engedték ki. Darát, kukoricát, szénát, lucernát adtak neki, s addig hizlalták, amíg csak evett. A hízóba fogott szamarat sőrének nevezték. Mikor már nem fogadott el takarmányt, akkor elvágták a nyakát, s bőrét lenyúzták. A húsát tekenőben besózták, majd 4-5 napig füstölték. A húst hasonlóan készítették el, mint a sertését. Húsából — az állat belébe — 2-3 ujjnyi vastag kolbászt töltöttek. Húsából adtak is el a falun belül. Szalonnáját 2 ujjnyi csíkokra vágták és kisütötték. Zsírját szerencsi és miskolci cukrászoknak adták el. 25 Adataink nem adnak egyértelmű választ arra, hogy mennyire volt általános népünknél a szamár levágása és a szamárhús fogyasztása. Ügy tűnik, hogy a hús nem volt lényeges haszna az állat tartásának. Szamárhúst csak a szegény emberek fogyasztottak, de ők is csak alkalomszerűen. A bevezetésben már jelzett szamártartó körzeteken, illetve azok központjain kívül a szamár beszerzése a megyei vásárok földrajzi rendjéhez és naptári ritmusához igazodott. Az idősebbek szerint régebben „fentről", a Felvidék felől volt könnyebb szamarat venni, ma viszont „lentről", Miskolc és az alföldi részek felől. A szamár megszokott látvány volt az állatvásárokban, mindenkori értéke átlagosan l / A — l J 3 része volt a lónak. Ma már nem árulnak vásárban szamarat. A szamártartók között gyorsan terjed a híre, ha valahol eladó állat van, s általában kocsival, szerszámokkal együtt veszik meg, vándorol gazdától gazdáig. Egy-egy állat nemegyszer 8-10 gazdát is kiszolgál, a szamarasok néha évente váltogatják állataikat. Korát nem tudják, nem is tartják számon. Az elmúlt évtizedben jelentősen emelkedett a szamár értéke, mivel nem kell adót fizetni utána. Manapság Miskolc, Tiszaluc és Ózd környéke a beszerzés fő forrásai. A szamarat a köztudat buta állatnak tartja, neve a köznyelvben az emberi butaság jelképe lett. A szamárral foglalkozó emberek azonban figyelmes, értelmes állatnak tartják, amelynek „éppen úgy megvan a magához való esze, mint 24. Györffy L, 1936. 323. — Ébner Sándort idézi, s az alföldi juhászok mellett Verpelétet említi, ahol igen elterjedt volt a szamárhús fogyasztása. Úgy tűnik, hogy lényegében ebben a formában került be a gondolat a Magyarság Néprajzába is (II. kötet 113, 165). Szabó K., történeti adatokat említ a szamárhús és szamárzsír fogyasztásával kapcsolatban (1942. 18). Szilágyi M. tiszafüredi adatai mellett végigtekinti a jelenség elterjedését (1964. 280—281). Szolnok megye Néprajzi Atlasza külön lapot szentel a kérdésnek (23. sz. térkép), kommentár: I. 1. 178—179. 25. A köztudatban elterjedt, hogy a szamárzsírt a cukrászok használják. Idős cukrászok azonban nem tudnak erről, s a leggyakrabban forgatott szakkönyveik sem említik ezt a nyersanyagot. A fiatalabbak szerint régen kakaóvaj helyet használhatták a szamárzsírt szűkös időkben, de az idősebbek szégyellik bevallani.
