A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

GUNDA Béla: Egy magyar vadászadoma

222 GUNDA BÉLA paleolithikumtól kezdve alkalmazzák.

24 Az elv ugyanaz: a vadász elleplezése révén a vad megközelítése. Az elvet azonban a különböző állatokkal és madarakkal kapcsolatban különbözőképpen valósítják meg. A megvalósítás formáját nagymértékben meghatározza a földrajzi környezet, az állatok viselkedése, természete, amelyet az európai paraszt éppenolyan jól ismer, mint a mojo indián Bolíviában. Tulajdonképpen az állatok tulajdonságaihoz való alkalmazkodás eredménye a csapdák, hurkok és a leplezőeljárások végtelen sok változata. A vízimadarak tulajdonságának és a természeti környezetnek az ismerete révén különböző helyeken, egymástól függetlenül rájöhettek a tökmaszk alkalmazására. Előfeltétele azonban a megfelelő hőmérsékletű víz, a keményhéjú tökfélék {Lagenaria sp., Cucurbita pepo, Cucurbita maximd) előfordulása és a vízimadarak csapatos megjelenése. A tökmaszk csak egy változata a vadmegközelítés más hasonló elvű módjainak. így a tunguz vadász olyan sapkát hord, amely az őzfej bőréből készül s a sapkán rajta vannak az állat fülei és agancsai is.

25 A bushmanok a Kalahári sivatagban a Proteles eristatus (cibethiéna) bőréből készült sapkát húzzák a fejükre s görnyedve, kúszva közelítik meg vele a struccokat. A sapka széltől felborzolt hosszú szőre (amely az állat hátgerincét fedi) a hullámzó fű benyomását kelti.

26 A dél-amerikai paressi indiánok, az ausztráliaiak zöld ágakból készült leplet tartanak maguk előtt s így cserkészik be a vadat.

27 A vadász a különböző kontinenseken észrevehette, hogy a vízimadarak nem félnek a vízen lebegő törmeléktől, ágaktól, levelektől, gyümölcsöktől, a különböző tárgyakat, az ember közelségét általában hamar megszokják, s ez adhatta meg a gondolatot, hogy fejét leplezze, a tökféléket is maszknak használja. A prairi indiánok is gyakran látták, hogy a farkasok a bölénycsordák közelébe tudnak férkőzni. Néhány farkas mindig a bölénycsorda körül cselleng, amelyeket a bölények megszoknak. így azután bölényvadászataik alkalmával ők is farkasbőrt terítettek magukra. A vad (a szélirány ellenében való) becserkészésnek ilyen módja főleg a patás állatoknál lehetséges, mert látóképességük gyenge (a szem ideghártyáján fovea, fovea centralis retináé nincsen), viszont egész napon át nyájban legelnek és a helyük könnyen felfedezhető. A becserkészés a húsevő állatoknál sokkal nehezebb, mert látásuk élesebb, finomabb, mint a patásállatoké, a zsákmányra egyedül vagy kisebb csoportokban támadnak s veszélyesek lehetnek az emberre is. Gyakran éjjel járnak zsákmány után. Nappal rejtekhelyükön pihennek.

28 Mindezzel nem vetem el azt a gondolatot, hogy a tökmaszk ismerete nem „vándorolt" pl. Dél-Amerikában egyik területről a másikra, egyik törzstől a másik törzshöz. Valószínű, hogy a bodrogközi, nagy-sárréti magyar eljárások is csak reliktumai egy szélesebbkörű magyar ill. európai elterjedésnek. Antonio Tempesta ábrázolásának forrását nem ismerem, ami pedig a leplezőmód európai története szempontjából igen fontos lenne. A fentebb ismertetett indiai adatok arra figyelmeztetnek, hogy az ember eredetileg nem a tököt (tálszerű fedőt, amely lehetett valamilyen fonadék is) alkalmazta a vízimadarak fogásánál, hanem a madár lenyúzott bőrét terítette a fejére, fűvel, sással, náddal burkolta körül a fejét. A tökmaszkos vízimadárfogás a magyarságnál már a múlt században az anekdoták területére kezdett visszaszorulni. így Ecsedi I. és Szűcs S. adatai mellett ez a prózai műfaj is őrzi számunkra ezt a madárfogási módot,