A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

A PERSPEKTIVIKUS KÉPLÁTÁS ELLENTMONDÁSAI ÉS A KETTŐS KÉP 199 pestán: s ez a találkozás élesen kirajzolódó vonalakkal válik el egymástól. A fák markáns lombsziluettje tölti be az elhatárolás és elkülönítés funkcióját. Jan van Eyck képeiről ismerős elvek hatnak itt: az időtlen és a pillanatnyi talál egymásra. Ám a motívumok értékrendje fordított, a háttér, mely Jan van Eveknél a létezés folyamatosságát reprezentálja, Giorgionénál az észlelés villanásnyi tartalmát közli. Ezzel szemben a férfi-nő ellentét az időnkívüli létezés asszociációját kelti. Eyck képén a pillanatnyi szituáció és a tájképi háttér hatásukban azonos értékűek és nem keltik az idő különböző kategóriájának tudomásulvételére ösztönző képzeteket. Ezzel szemben Giorgione képén az idő két abszolútuma: a pillanatnyi és a végtelen jelentkezik egymással szembeállítva, de egymástól el nem szakítva. A kép legsajátosabb hatáseleme az idők — formák egyszerre való jelentkezése: a legrövidebb véges és az örökké ismétlődő és éppen ezért tagolatlan végtelen egymásmellé állítása. A két egymástól markánsan elkülönülő térrészlet tehát Giorgione képén az idők egymásmellé rendelésének, szembesítésének eszköze. A tér különbségeivel, elsősorban a megvilágítás egymástól eltérő jellegével a szokástól eltérően nem a mélységi kiterjedések kapnak erőteljesebb hangsúlyt: ellenkezőleg, a látvány paradox módon a tértelenség képzetét inspirálta. Pedig a művész látszólag mindent megtett hogy egyes képi elemek, — mint például a férfi alak mögött levő rom, a híd, a vízparton álló házak — szabályos téralkotó sorrendbe kapcsolódjanak. A képet mélységi irányban kettészelő nagy világítási különbségek azonban ezt a téri letapogatást eleve kizárják. A kép két része — a téralkotó logika törvényeit megszegve — nem találkozik egymással, sőt a két rész összeilleszkedésénél sajátos téri bizonytalanságot, elmosódottságot észlelhetünk. Ez a bizonytalanság magára a kép formátumára kihat, a festmény szélei szinte lezáratlanok, a képzelet mintegy folytatni tudja őket. Olyan sajátság ez, amely ellentétes a reneszánsz kép sajátos törvényszerűségével. Ez a törvényszerűség a tér megragadhatóságának és folyamatosságának posztulátumán alapszik. Szükségszerű megállapítani, hogy a Tempesta nem barokk kép, s hiba lenne a XVII. századra utaló motívumokat vagy látásmódot keresni benne. A Tempesta illuzionizmusa, amelyet a képszélek sajátos elmosódottsága és vibráló pillanatnyisága idéz elő nem stiláris, hanem magatartásbeli tendencia következménye. Ez az illuzionizmus a rádöbbenés és a felismerés emlékezőidéző-egybemosó tevékenységét indítja el, vagyis éppen ellentéte a barokk illúziót realizáló törekvésének. A barokk az időtlent változtatja pillanattá, míg a Tempesta a jelent helyezi az időnkívüliségbe, a valóságot változtatja látomássá. Az idők segítségülhívásával a teret rombolja szét; ilymódon a látványt gondolati képpé „ideogrammává" formálja. Giorgione képén tetőpontjára ér az a törekvés, amely Giovanni Bellini egyes allegóriáiban már jól kimutatható. A továbbiak érdekében szükséges néhány megfontolást megismételnünk. A klasszikus alkotások statikusok, ami azt jelenti, hogy a térben való jelenlétük az örökkévalóság, a változtathatatlanság benyomását kelti. Az ilyen művek mozdulatlanok, mint Platón ideái, vagyis a mozdulatlansághoz az időtlenség társul. Úgy is mondhatnók, hogy az abszolút térbeliség felfalja, megsemmi-