A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

198 VÉGVÁRI LAJOS zárható ki, csupán arról van szó, hogy a realitás teljessége nem segítette elő az ellentétes elv érvényesülését. A reneszánszra jellemző térábrázolási elvek diadalát reprezentálja ez a kép, ám a transzcendenciának az a kis maradéka, amelyre ikonográfiailag utal, elegendő arra, hogy a homogeneitás tökéletes megvalósulását megakadályozza. A tartalmi-eszmei ellentmondás tulajdonképpen nem is volna észlelhető, ha egy másik ellentmondás, a képen jelentkező kétféle tér — másfajta — ellentmondása nem fokozná fel ezt a kontrasztot. A homogeneitásra való törekvésből fakadó ellentmondás ez. Jan van Eyck művészi nagyságából következik, hogy képe minden részének értelmet tulajdonít; így válik a tájképi rész az objektív valóságábrázolási igény alkalmává, az interieur világa pedig közvetlen és átvitt értelemben is a bensőnek, a hangulati elemnek a megvalósításává. Végeredményben ezen a képen a transzcendencia elve az objektív és a szubjektív, másképpen mondva a külső világ és az ember benső világának, pontosabban az ember és környezete szétválaszthatatlan együttesének kifejezőjévé vált. Az objektív — reális és a szubjektív — hangulati egységre való törekvés a kép tartalmát gazdagítja és egyben más síkon az ellentétek dialektikáját hozza létre. Természetesen csupán abban az esetben, midőn nagy művész tűzi ki maga elé a feladatot. Csak ő láthatja át azokat a következményeket, amelyeket bizonyos feladatok megvalósítására szükségképpen hoz magával. Jelen esetben ez a belső és a külső világ ellentéte a kép egységében. Ennek eredményeképp a korábban leírtak alapján az idő múlásának érzékeltetésére, sőt a transzcendens létezésének az idő szférájába való bevonulása. Olyan komplex jelenség ez, amelyet két összehasonlítás segítségével tudatosíthatunk. Az egyik példa Carlo Crivelli képe: Angyali üdvözlet Szt. Emidiussal

28 — amelyben minden tér-rész egyértékű minden részlet egyszerre történik, minden rangsorolás kizárólag a geometrikus perspektíva automatizmussá váló ütemezéséből következik, — tehát nem az esztétikai minősítés elve működik itt. A másik Teodóra császárné mozaikja Ravennában. A második példánk azt bizonyítja, hogy a középkori kép nem ismeri el a térbeli különbséget, csupán hieratikus — potenciális megkülönböztetést végez; ebből következik, hogy nem ismeri az idő elvet sem: itt minden a tértelen örökkévalóságban történik, illetve mivel történés idő nélkül nincs, helyesebb azt mondani, hogy a kép a tér-idő kategóriáján kívül létezik. Masaccio, vagy Jan van Eyck előbb megismertetett megoldásai nem egyedülállóak. Minden olyan képzőművésznek szembe kellett néznie hasonló problémákkal, aki a reneszánsz konvencióktól eltérő különleges és ismételhetetlen feladat megvalósítására törekedett. Ebből a szempontból nézve is egyedülálló érdekességű Giorgione Tempesta című festménye. Mellőzve az ikonográfiái problémákat,

29 a kép felépítésének páratlan jellegzetességét kell tudatosítanunk. Az előtér: a férfi és a nő világa furcsa, fülledt, majdnem hogy derengésszerű és időtlen lét benyomását kelti. Az uralkodó tónusok a barnás földszínek, a vegetatív létezés misztikus időtlen jellegét hangsúlyozzák. A háttér tájképe a villámfénnyel és a házakon felcsillanó reflexekkel a tudatos lét fájdalmas-múlékony káprázatát villantják a képbe. Lehetetlen észre nem venni, hogy jellegében két egymástól eltérő világ találkozik a Tem-