A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

194 VÉGVÁRI LAJOS pozíciós sémájáról, az átlós elrendezésről. Nemcsak az illuzionisztikus képről, de az átlós kompozícióról is elmondható, hogy bennük elhanyagolható, teljesen hangsúlytalan részletek is halmozódnak. Ezeknek az a szerepük, hogy a fölébük rendelt motívumokat kiugrassák, vagy olyan bizonytalan térrészletet hozzanak létre, amelyben a téri illuzionizmus szívó-mozgató hatása kellően érvényesül. Ilyen körülmények között pl. egy barokk festményen az alakok egymás mögötti távolsága nem mindig határozható meg, sőt a művész célja éppen ennek a téri meghatározatlanságnak a szuggerálása. A reneszánsz áttekinthető tere itt részleteiben áttekinthetetlenné válik, illúzióvá alakul. Ha most eltekintünk a stiláris és tartalmi különbségektől, ugyanezt állapíthatjuk meg az impresszionista képek teréről is. Az impresszionista téralakítás, bár látszólag nem hivatkozik a perspektivikus modellre, valójában éppúgy alakítva-megszüntetve figyelembe veszi azt, miként a barokk. Az impresszionista tér is tagolaltan, részleteiben indeterminált és ennek alapján rá is kiterjeszthető az az állítás, hogy képszélnek éppúgy nincs kompozicionális fontossága, mint a barokkban. Valóban, az impresszionista kép — nem kompozíció, hanem kivágás, vagyis a törvényszerű helyett az esetlegest keresi.

15 Az esetleges — bármily rafináltan alkalmazzák is — gondoljunk Manet Söröző képeire, vagy Degas hangverseny és balett tárgyú alkotásaira, a valóságtól való direkt (vagyis nem alakított) ihletés bizonyítéka. Lényegében ez volt a barokk illuzionista mesterek célkitűzése, s ez jellemző az impresszionizmus örökösére, a fotográfiára is. Megállapítható, hogy illuzionizmus, mint a mélységi dinamizmus eszköez, bizonytalanná de legalább is másodrendű fontosságúvá teszi a képszéleket, mivel a figyelmet a mélységi dinamizmus, az átélés s az ezzel együttjáró időbeliség érzékelésére akarja irányítani. Ebben a világképben a mozgás, mint a mélység — élmény fokozásának eszköze — egyszersmind a perspektivikus modell racionális ritmusának feloldója — kiemelkedő fontosságra tesz szert, a téri bizonytalanság az idő élményét sugallja. Erről a következőkben lesz szó. Most azt a tényt kell hangsúlyoznunk, hogy a tér jelentése a képzőművészetben kimeríthetetlen. Ám kimeríthetetlensége ellenére is ábrázolásának és alkalmazásának variációs lehetőségei jól kimért határok között bonyolódnak le. Ströker, Elisabeth

16 vizsgálódásai filozófiai méltóságot adtak eddigi, főleg tapasztalati alapokon nyugvó ismereteinknek. Ő különböztetett meg először határozottan a tárgylátáson alapuló vagyis a térfoglalás észlelésével megelégedő naiv szemléletet és a tudatos térlátást, amely az Alberti féle „construzzione legittima"

17 alapján geometrikus logikai szerkezetbe rendszerezi a térben helyetfoglaló tárgyakat. A perspektivikus térszerkesztés óriási előnye a tárgyak közötti léptékviszony objektív-tudományos rendszerbe foglalása, ez nemcsak a tapasztalatnak megfelelő (és a távolság növekedésének függvényeképp fellépő) méretviszonyokat szabályozza — sokszor meglepő módon —hanem a méretcsökkenés dinamizmusával sajátos mélységi ritmust visz a képbe.

18 Már a reneszánsz óta megfigyelhetők a perspektivikus tér „mechanizmusa" túlzott objektivitása elleni tiltakozások. Michelangelo tudatosan „elkövetett" távlati és térábrázolási hibáit sajátos képi hangsúlyozókat kereső szubjektivitása indokolja. Hasonló megoldások fordulnak elő a tudományos iskolázott-