A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

VÉGVÁRI Lajos. A perspektivikus képlátás ellentmondásai és a kettős kép

A PERSPEKTIVIKUS KÉPLÁTÁS ELLENTMONDÁSAI ÉS A KETTŐS KÉP 195 ságú Leonardónál vagy a harmóniát mindenek fölébe helyező Raffaellónál. Ebben a vonatkozásban a velencei festők megoldásai egyenesen szabadságnak tűnnek: ami a legjobb bizonyíték arra, hogy bár a reneszánsz a perspektívát feltaláló művészeti korszak klasszicista felfogásának megfelelő objektív és átfogó téri ábrázolási rendszert alakított ki, mégis a reneszánsz, mint alkotó szemlélet a művészi képzeletet és a személyes hangon való kifejezést előbbrevalónak tekintette a tudományos eszközökkel dokumentált hitelénél. Még fokozottabban áll ez a németalföldi festőkre, akik a kép jellegének megfelelő egyszeri és egyedi térszemléletre törekedtek. Mielőtt konkrétan megvizsgálnék ezt a problémát, időzzünk el egy kis Adógaras című Masaccio falképnél. Ez a kompozíció még az Alberti féle térábrázolási módszer kialakítása előtt jött létre, tehát első hallásra idézése nem jogosult. Mégis a kép közepén elhelyezkedő gyűrűformára szerkesztett csoport olyan ésszerű téri kapcsolódásokat, összefonódó, teret szuggeráló kubusokat, a perspektivikus ábrázolás elveivel rokon tér-teremtő formákat nyújt, amelyeket Ucello tudatos perspektivikus szerkezetei csak finomítottak, de meg nem cáfoltak.

19 Masaccio képén azonban két olyan motívum is van, mely a főcsoport téri szerkezetével semmiképpen sem egyeztethető össze, s ezeket mint „naiv", „régies" megoldásokat szokás értékelni. A két motívum a főcsoporttal egy térben lejátszódó epizód jelenet ."balról Szent Péter kifogja a halat, jobbról kifizeti a vámosnak a díjat. Könnyű volna ezt a más-más időpontban lejátszódó megoldást úgy felfogni mint a szárnyasoltárokból átörökölt módszer maradványát és ennek ^megfelelően a freskót két függőleges vonallal három önálló részre osztani. Ám az egységes és tagolatlan tájképi tér ezt a szemléletet nem engedi meg. Különben is a szárnyasoltár—festésnek a trecentóból hagyományozott törvényei szerint minden egyes képtáblának külön tere van. Nem mond ellent ennek az a jelenség, hogy pl. a genti oltáron a széttagolt táblákból egységes tér áll elő, vagy hogy Geertgen prágai szárnyasoltárán egy lovag képe az oldalszárnyon látható paizson tükröződik. Ezek a megoldások ugyanis már a quattrocentóra jellemzőek, tehát csak a forma régies, a szemlélet újfajta. Masaccio Adógarasának tere egységes, a három jelenet egyszerre játszódik le benne. A három hangulati csoportra bontott képfelület mint kompozicionális és látványbeli egység jelentkezik a térben. Ez a tér eléggé kiterjedt ahhoz, hogy a csoportokat magába tudja fogadni, de nem szerkesztett abban a mértékben, hogy kizárná az egységes részek önállóságát, megakadályozná, hogy a néző időrendi egymásutánba szedje a jeleneteket. A cselekvések sorrendjének a mellőzése azzal indokolható, hogy Masaccio fő és mellékcselekvéseket, eszmét szuggeráló allegóriát és az eszmét realizáló epizódokat kívánt megkülönböztetni. Masaccio — aki a Brancacci kápolnában levő egyéb műveinek tanúsága szerint — ösztönös biztonsággal ábrázolt perspektivikus tereket, az Adógaras esetében ezt a készségét feláldozta egy másfajta koncepció érdekében: Csak így, a bizonytalanul kirajzolt tér segítségével volt képes arra, hogy egy művön belül különböző időbeli epizódokat összefüggő egységbe tudjon foglalni. A perspektivikus ábrázolás szükségét bizonyító mester így vált egyik legfonto-