A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 16. (1977)

SZABADFALVI József: Herman Ottó, a miskolci képviselő

142 SZABADFALVI JÓZSEF És a gazdasági helyzet? Ennek egész sivársága ki van fejezve a legveszedelmesebb áramlatoknak folyton való erősködésében. Felső Magyarországnak legjobb, legmunkásabb elemei is vándorbotot ragadnak s kivándorolnak Amerikába. Az ok kézzel fogható: az ott egykoron virágzott kis és középipart, mely e tájaknak leginkább megfelelt, megölte a közös vámterület, mely kiszolgáltatta az osztrák iparnak, így nem keletkezhetett az a csere sem, a melynek felföld és alföld között fenn kellene állnia ipar és mezőgazdaság között; ez kényszerítse a vándorbotot Szepes, Sáros, Zemplén népének kezébe. És evvel az áramlattal párjasan mind merészebben emeli föl az ország az ú. n. „eleségtárában" az Alföldön a szoczializmusnak az a formája, mely nyíltan megtagadja a hazát. Kenyeret kér a népnek egy része ott, a hol a közszólás szerint saját zsírjában kellene fuldokolnia. Az ok nagyon egyszerű és világos. A népesség feljődésével nem halad arányban a földművelés intenzitása, a sínylődő ipar és mezőgazdaság között nincsen helyes anyagcsere: a gazdaság iránya ma is a nagybirtok, a középkori hitbizomány, a koronauradalom, állami és kincstári birtok, a gazdasági proletárság legbiztosabb tenyésztőintézetei. Ahelyett, hogy helyes ipari politikával megmarasztották volna Felsőmagyarország népét, a helyett hogy okos, tudatos telepítéssel önálló gazdát teremtettek volna az Alföld jóravaló napszámosnépéből: világgá eresztik az egyiket, a zsandár golyójára bízzák a másikat. De azt az iparfejlesztést, azt az egészséges cserét lehetetlen közös vámterületeken életrekelteni. Itt is az 1867 ben teremtett közjogi helyzet áll utunkban. És most áttérek az ú. n. nemzetiségi kérdésre, a melyre nézve teljesen meg vagyok állapodva mert lelkiismeretesen azon voltam, hogy tiszta képet nyerjek róla. Éveken át küzdöttem egykoron az Ó-szász áramlattal úgy az akkoron keletkező dáko-romanizmussal is Erdélyben s csak az imént tájékozódtam a pánszlávok ügyében. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy az úgynevezett nemzetiségi kérdést, mely a magyar állam főnségének, sokszorosan a gazdasági helyzetnek kérdése is, csupán és egyedül a teljesen független Magyarország oldhatja meg saját javára és igazság szerint. Csak a független Magyarország bírhat avval a főnséggel és erővel, mely tiszteletet kelt és parancsol, csupán ez teremtheti meg a széthúzó elemek összesimulását, majdan egybeforradását az önálló állami lét helyes szervezése révén. A míg bizonyos elemek a király mellőzésével a császárt keresik, Budapest helyett Bécsbe járnak, addig nem szűnt meg lehetősége sőt létezése annak a hagyományos politikának sem, mely a nemzetiségeket Magyarországgal szemben úgy tartotta, mint a számító játékos a tromfot. Én a radikális szert, hazám függetlenségét követelem. Elérkeztem immár odáig, hogy a pártokról nyilatkozzam, teszem pedig avval az őszinteséggel, a melyet magamra nézve a közélet terén is kötelezőnek tartottam mindenkor. Mint határozott ellenese az 1867 diki kiegyezésnek és határozott ellenese vagyok minden pártnak és minden kormánynak, a mely ezen az alapon áll, tehát ellenese a most uralkodó szabadelvű pártnak és a Wekerle kormánynak is. Ha én az egyházpolitikai kérdések terén találkoztam a többséggel és kormánnyal úgy ez azért történt, mert a kormány és többsége oly elvek megvalósítását vett fel programjába s hozott a törvényhozás elé, a mely elveket én nem tavaly óta, hanem azóta vallok, a mióta gondolkozom: itt tehát az elvhűség kérdése forgott fenn részemről s én szabad akaratból telsejen önszántamból jártam el úgy, a mint azt a programban meg is mondottam. De én ennek a kormánynak azért is ellenese vagyok, mert nem bírta, vagy nem merte magát a nemzettel azonosítani akkor, a mikor a legigazibb, legszentebb hazafias kötelesség ezt parancsolta neki. Örökös vád hangzik fel a kormány ellen a budavári honvédszobor s még ennél is nagyobb Magyarország legszentebb sírja felől. A nemzeti pártról kevés mondani valóm van. Közjogi tekintetben épp olyan messze áll tő-