A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 15. (1976)

DOBROSSY István: Gazdaság- és társadalomtörténeti adatok a miskolci céhek árulószíneinek 18–20. századi történetéhez

A MISKOLCI CÉHEK ÁRULÓSZÍNEI \ \ J közvetlenül érintkezik a mészárszékkel, míg déli oldala — a szappanfőző és gyertyamártó házhoz hasonlóan — lenyúlik a Szinva partjára. Az 1775-ös összeírás több vonatkozásban fontos, meghatározó jelentőségű várostörténeti forrásanyag. A piac beépülésének és a beépítettség fokának egyetlen pontos 18. századi dokumentuma. Alkalmas arra, hogy a piactérhez évszázadokon át kötődő céhes ipar áruértékesítését, az egyes céhek árulóhelyeit, árulószínjeit pontosan meghatározhassuk, hiszen az árulás körülményeire, helyére, szabályozására vonatkozó iratok csaknem minden céh esetében megőrződtek. A 18—1.9. században ezen a területen találkozunk a tímárok, vargák, szabók, csizmadiák, kalaposok, fazekasok és mészárosok árulóhelyeivel. A 19. század első felében a céhek és árulóhelyeik kiszorulnak a beépülő piacról, s folyamatosan alakítják ki új árulóhelyeiket. Az árulószínek többsége a Szinva túlsó oldalán a Kandia utcában a Vágó malom és a Forgó híd közötti szakaszon települ újra. A céhek közül elsőként a csizmadiák cserélték fel főutcai árulóhelyüket. Helyváltoztatásuk jól mutatja, hogy a főutca üzleteit megszerző görög és zsidó kereskedők, ill. a kereskedelmi tőke a 18. század végén, 19. század elején a főutcáról kiszorítja a céhes iparosokat, s irányításukkal kialakul a főutca akkor fényesen berendezettnek, áruval bőségesen ellátottnak nevezhető üzlethálózata. Az összeírásban számbavett épületek, de főleg ezek tulajdonosai, bérleti, ill. albérleti szerződései a céhek és az uradalom viszonyának érzékeltetése mellett a céhek egymásközötti kapcsolatát is feltárják. A céhek irataiból előkerült általános kultúrtörténeti adatok, nem utolsó sorban a céhek árulóhelyeihez kötődő eddig kevésbé ismert, vagy ismeretlen színháztörténeti vonatkozások feltárása hasonlóan új adatokat szolgáltat a város történetéhez. Céhes árulószínek, árulóhelyek a piac peremén 1755-ig, a Grassalkovich-szerződés megkötéséig a piac környéki árulószínek bérletét a város határozta meg, új szín építésére is a város adott engedélyt. A városi jegyzőkönyvek így a szerződést megelőző időszakra fontos adatokat szolgáltatnak. A jegyzőkönyv adatai szerint 1739-ben a szabók folyamodnak a városhoz, hogy a piacon felépíthessék árulószínüket.

12 Az engedélyt ugyan megkapták, de Szöllősi Ferenc korábban bemutatott ingatlanösszeírásából tudjuk, hogy az építésre nem került sor. Erre, másrészt a céhek közötti kapcsolatra utal az 1804-ből származó adat, mely szerint a szabók „bérelt helyiségekben, a többek között a sötét kapu fölött levő vargamester urak színjében árultak."

13 A szabóknak csak 1843-ban nyílt ismét lehetőségük, hogy albérleti állapotukat megváltoztatva, a kalaposokkal szövetkezve a Kandia utcába vonuljanak. A Kandia utcában a Szinva jobb partján vásárolt „hosszan elnyúló telket elő és utórészre osztották, s nyílhúzás útján úgy osztoztak meg, hogy belül a kalaposok, előtte álló pedig a szabók tulajdona legyen. ... Kötelezőleg kinyilvánították, hogy az árulószínhez csak annak lesz joga, ki a költségek fedezéséhez 96 Ft 37 krral járul, s e kötelezettség minden új belépőre nézve érvényben marad."

14 Az árulószín 1844/45-ben felépült, s az épületet birtok-