A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

NAGY Géza: A kepések munkaszervezete és életmódja a Bodrogközben

A KÉPESEK MUNKASZERVEZETE ÉS ÉLETMÓDJA 559 ták, hogy a képesek munkájukat rendszerint jól végzik el, mert nem akarnak sok felesleges munkát végezni. A nagybirtokon az aratás 5—6 hétig tartott. Ezután tudták meg a képesek, hogy miért is dolgoztak. Az aratás befejezése utáni napon történt a kepekeresztek kijelölése. A kepésgazda jelenlétében ezt az intéző, vagy ha ő nem ért rá, akkor a megbízottja, a kerülő, béresgazda vagy valami uradalmi tisztségviselő végezte. A gazda tudta, hogy az általuk learatott táblán hány kereszt van, s abból hány kereszt illeti meg a képeseket. Ha nem hitték el a gazdának a keresztszámot, akkor megszámolták, majd kijelölték a képesek részét. Általában a tábla egyik vagy másik részén jelölték ki egy helyen a képesek számára járó kereszteket. Ezeket a kereszteket a kepésgazda és az elsőkaszás vagy a képesek közül valaki csóvával (szalmából vagy zöld növényből készített csomóval jól látható helyen) megjelölte. Amikor a kepéskeresztek kijelölése megtörtént, az uradalom fogatot adott a képeseknek és a keperészt a legelőszélre csomóba, (asztagba) hordták. A behordás után az uradalom által biztosított cséplőgéppel elcsépelték. A cséplést a képesek végezték. Már ott a cséplőgépnél a szalmát és a töreket annyi csomóba rakták, ahányan voltak a bandában. A szemet viszont zsákokban behordták a faluba és vagy a kepésgazdánál vagy más helyen tárolták a cséplés befejezéséig, illetve az osztásig. Általában csak az első osztályt hordták be, a másodosztályú magot vagy az ocsút már a gépnél szétmérték vagy eladták. A cséplés befejezése után került sor a termény szétosztására, a mérésre. A mérésnek két fajtáját alkalmazták. Vagy vékával, vagy mázsára osztották szét a terményt úgy, hogy a kaszás, kepésgazda két részt kapott, a félkezes és vízhordó egy részt. Ha vékával mérték, akkor vigyáztak arra, hogy valaki meg ne üsse a vékát, nehogy az megrázódjon mikor termény van benne és több ne jusson valamelyiknek. Ha a vékást véletlenül valaki megütötte, akkor kiöntötték belőle a terményt és újra merték, nehogy valakit megkárosítsanak. A kereset mindig a terménytől függött. Ha jobb volt a termés és az időjárás, akkor többet, ha rosszabb volt, akkor kevesebbet kerestek. Általában egy kaszás jó termés esetén az 5—6 heti aratás után 12—14 mázsa vegyesterményt (búza, rozs, árpa, zab), egy félkezes pedig 6—7 mázsát keresett, de a rosszabb időszakban is megvolt a 8—10 mázsa, illetve a 4—5 mázsa termény. Az uradalom mindig a keperészt csépeltette először. Ez azért történt így, mert az aratás után is szükség volt a képesekre a cséplésnél, de ide már csak az ment a képesek közül, aki akart. A Bodrogköz nagybirtokain mindenütt csépeltek a képesek, csak a keresetben volt eltérés. A terményjárandóság általában 2—3%-a volt az elcsépelt mennyiségnek. Hetenként adták ki a keresetet az uradalom magtárából. Ebből a járandóságból a gépnél dolgozók közül mindenki egyformán részesült, nem tettek különbséget férfi- és nőimunkás között. Volt olyan uradalom, ahol a cséplés időtartamára ugyanazt a kosztot kapta a cséplőmunkás, mint a kepén. Karcsán például a Sennyey grófok és bárók birtokán a kosztot ugyanúgy mérték hetenként a cséplőmunkásoknak, mint a képeseknek. Annyi változás volt a koszt mérésénél, hogy a kazalmester, az az