A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

NAGY Géza: A kepések munkaszervezete és életmódja a Bodrogközben

560 NAGY GÉZA ember, aki felelős volt a szalmakazal jó megrakásáért hetenként 0,5 kg szalonnával és 0,5 1 pálinkával többet kapott, mint a többi munkás. Bár az aratás kora hajnaltól késő estig tartó munkát jelentett minden arató számára, mégis került néha alkalom a szórakozásra is. A kepésbandában összekerültek az idősebbek mellé a fiatalok is, ahol pedig jelen voltak a fiatalok, ott előkerült a játék, a szórakozás is. Reggel a képesek korán kimentek a földre, de nem mindig lehetett aratni. Ha nagy volt a harmat, meg kellett várni amíg felszárad. Aratás közben többször volt zápor, akkor sem lehetett aratni, meg kellett várni, amíg megszárad a gabona. Ilyenkor a képesek elhúzódtak a hodályba, istállóba amíg esett, s azután meg a szabadban várták, hogy megkezdhessék az aratást. A fiatalok az ilyen kényszerű munkaszüneteket társasjátékkal töltötték el. Minden csapatban volt rendszerint egy tréfamester, aki szinte húzta magával a társaságot. Tréfás temetést, lakodalmi menetet rendeztek, ahol a tréfacsináló mindig talált alkalmat arra, hogy a képesek közül néhányat a többiek nagy derültségére kifigurázzon. Ezek a tréfák sokszor elég borsosak voltak és a tréfamesternek többször el kellett bújnia addig, amíg a megtréfáltak mérge alábbhagyott, mert másképpen ő húzta volna a rövidebbet. Különösen akkor indult meg a csipkelődés ilyen alkalommal, ha másik falu kepésbandája került melléjük. Akkor azután megkezdődött a két kepésbanda tagjai között a tréfálkozás, egymás falujának a kigúnyolása. Amikor pedig beleuntak ezekbe a tréfákba előkerültek a mesék, mondák, tréfás történetek. Minden csapatban voltak ugyanis olyan emberek, akik szerettek is, tudtak is mesélni, történeteket jól, színesen előadni. Ezeknek a történeteknek az előadása mindig nagy derültséget keltett, s ha pedig a bandában levő személyről szólt, nem ritkán az illető személy gúnynevét is eredményezte. A képesek szórakozásai közé tartozott a bújócskázás is vagy a fiatalabb férfiak között ilyen alkalommal elkerülhetetlen volt a külábazás és különböző mutatványok végzése, a virtuskodás. Egyszóval vidáman töltötték azt a kis szabadidőt, amiben részük volt az aratás 5—-6 hétig tartó nehéz munkája alatt. Az aratás megkezdésének szinte ünnepi szokásáról külön kell szólnom. Amikor megkezdték az aratást, illetve amikor kiértek a táblára, a férfiak letették a kaszát, a félkezesek a batyut, fedetlen fővel megálltak és elmondtak egy fohászt. Az aratást sohasem kezdték a hét első napján, hanem mindig a hét második felében. Az első napon nem arattak végig, hanem csak a következő hét hétfőjétől kezdődött igazában a munka. Ez nemcsak a képeseknél volt így, hanem a falusi gazdáknál is. Amikor ki kellett állni a kepére, az intéző szólt a kepésgazdának. A képesek pénteken vagy szombaton kimentek délelőtt a határba és vágtak néhány keresztre valót, ezzel az aznapi aratást be is fejezték. Ekkor látogatta meg őket az intéző, és rendszerint a földbirtokos is. A Bodrogköz egyes uradalmaiban szokás volt ilyenkor a tulajdonos, vagy a tulajdonost képviselő intéző megkötést. Ez úgy történt, hogy amikor ezek megérkeztek az arató képesekhez, egy félkezes — rendszerint lány — néhány szál terményből kötelet csavart, odament a tulajdonoshoz vagy az intézőhöz és az életből csavart köteht az egyik karjára kötötte. Ha együtt jött az intéző a tulajdonos-