A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

NAGY Géza: A kepések munkaszervezete és életmódja a Bodrogközben

554 NAGY GÉZA párra. Volt olyan beosztás is, hogy nem párban álltak ki az aratáshoz, hanem egy kaszáshoz egy félkezes és egy kötő tartozott, de ez már csak az 1940-es évek elején kezdett terjedni. Az aratásnál sok vízre volt szükség, mivel a kepén sok ember dolgozott együtt. Az uradalom szerződésben vállalta, hogy a tábla végébe minden nap odavitet egy lajttal, vagy pedig hordóval ivóvizet, de a képeseknek kellett gondoskodni emberről, aki a lajttól bevitte a vizet a táblára, ha a kaszás vagy félkezes inni akart. Ezért minden kepésbandában volt egy félkezesszámba vett vízhordó is. Vízhordónak rendszerint 12—14 éves fiúgyermeket alkalmaztak. Olyan családból került, ahol nem nagyon volt munkabíró ember, vagy a kepésgazda gyerekei, vagy jóemberének gyerekei közül. Elég terhes volt a vízhordó feladata is, hiszen neki is akkor kellett kimenni a határba, amikor a képesek mentek, s akkor mehetett csak haza, amikor a képesek befejezték a munkát. Napközben igen sokszor végig kellett vinni a két darab 10 literes kannát a táblán és önteni a vizet annak, aki kérte. Ugyanakkor az ő feladata volt az étkezésekhez a tűz megrakása távolabb a terménytől naponta háromszor, a tűz táplálása, a nyársak elkészítése. Neki kellett az étkezések befejeztével a tüzet beoltani, rendet csinálni. A képesek között a kaszás mindig férfi volt, a. félkezes pedig leány, asszony, esetleg fiatal fiú 13—17 éves korig. Ha a családból az apa kaszás volt, akkor a félkezesnek vagy a feleségét, vagy a leányát, vagy esetleg suhanc fiát vitte. Ha a családban olyan nagyobb gyermek volt, hogy ezt a munkát már el tudta végezni, akkor az asszony nem ment a kepére, hanem otthon főzött, mert a képeseknek minden nap ebédet kellett vinni. A képesek munkája reggel 2—3 órakor kezdődött. Ha nem volt harmat, akkor hozzákezdtek azonnal a munkához, ha azonban harmat volt, akkor meg kellett várni, míg az felszáradt. Arattak reggel fél nyolc—nyolc óráig, akkor pedig leültek früstökölni. Afrüstök 9 óráig tartott és mindenki azt evett, amit reggel vitt magával a tarisznyában. Rendszerint szalonna, kenyér, hagyma, uborka volt a reggeli. 9 óra után megkezdték újra a munkát és arattak addig, míg az utolsó ebédhozó meg nem érkezett. Bárhol voltak ugyanis a határban, délben a képesek mindig főtt ételt ettek, amit minden délben kivitt valaki hazulról. Az ebédet vagy a feleség, vagy a nagyobb gyerekek vitték ki a határba. Úgy indultak el vele, hogy legkésőbb déli 12 órára kiérjenek. Az ebédhordók a falu szélén megvárták egymást és csapatostól mentek. Ha a családban nem volt olyan gyerek, aki vihette volna az ebédet és az anya sem tudta vinni valamilyen oknál fogva, akkor felfogadtak egy gyermeket a faluból, aki hordta az ebédet. Ezért a munkáért a kepés rendszerint egy ruhát vett a gyereknek. Az ebéd általában kétféle volt. Az első fogás valamilyen leves, a második valamilyen tésztaféle. Levesételek: zöldbableves, tarkabab-leves habarva, rántva; fehérbableves belefőzött lecsketésztával, krumplileves, káposztaleves, savanyúleves, gombódaleves, dara és krumplicibere, húsleves. Galuskafélék: túróval, mákkal, káposztával, krumpligaluska (trapacska), lángelőtt, derelye, gombóc, kuricinka stb. Tésztafélék: Csőröge, puffancs, paraszttorta, vastaglángos, krumplilángos, grízeslángos, mákossütemény. A levesételeket az 1920-as évek közepéig az ételhordók cserépszilkében vitték a mezőre. A szilkét kantárba, tették. A második fogást tálba tették és