A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

NAGY Géza: A kepések munkaszervezete és életmódja a Bodrogközben

A KÉPESEK MUNKASZERVEZETE ÉS ÉLETMÓDJA 555 kosárban vitték kendővel letakarva. Később a cserépszilkét felváltotta a zománcozott ételhordó kanna, de a kosár megmaradt. A mezei étkezésnél kezdetben fakanalat, később bádogkanalat használtak. Ha késre volt szükség, mindenki a saját bicskáját használta. Villát egyáltalán nem használtak. Ha az ételhordók fél tizenkettőkor megérkeztek, akkor kezdődött meg az ebéd. Ha később érkeztek meg, akkor kezdték az ebédet, addig dolgoztak. Az ebéd általában egy óra hosszáig tartott. Amikor azonban az ebédhordók elmentek, a képesek nem álltak fel, hanem kiverték a kaszát, ha szükséges volt és ledőltek delelni. Általában délután kettőig, fél háromig tartott a hűvösben a szundikálás, de ha nagy volt a meleg, akkor három óráig is elhúzódott. Ekkor újra megkezdődött a munka és megállás nélkül dolgoztak délután 5—6 óráig. Ekkor újra egy rövid pihenő következett, az uzsonnázás. Aki éhes volt, a magával hozott ennivalóból evett, aki pedig nem, az pihent. Az uzsonna általában egy fél vagy egy óra hosszat tartott. Ekkor újra munkához láttak és dolgoztak este 9—10 óráig. Napszállat után rendszerint a keresztelés kezdődött. Ha esőre nem volt kilátás, akkor napszállatig arattak, s amikor a nap szállóban volt, megkezdték a kévék összehordását és a keresztbe rakását. A keresztet nem mindenki rakta, hanem csak néhány hozzáértő ember, míg a többi hordta össze a kévéket. A kepésgazda a nap befejeztével megszámolta a kereszteket, egyrészt hogy tudja azt, mennyit kerestek azon a napon, másrészt pedig, hogy be tudjon számolni az intézőnek a napi munkáról. Ha napközben esőre állt az idő, akkor hamarabb is hozzákezdtek a kereszteléshez, a keresztek összerakásához. A kereszt alsó kévéjét, a bujtató kévét úgy kellett elhelyezni, hogy a kalásza ne érje a földet, ezért azt vissza kellett hajtani. Erre a bujtató kévére rakták a keresztlábakat úgy, hogy a kéve kalászos része befelé volt. A kereszt tetejére került a pap, amely egy kéve volt úgy megtörve és kalászával lefelé, hogy az eső lefolyt a keresztről, nem tudta megáztatni a kereszt belső részét. A keresztet jól lekötötték, hogy a viharos szél ne tudja felborogatni, mert ha ilyen történt, a képeseknek kellett kiszárítani és újra összerakni, de azért már nem járt fizetés. Előfordult az is, hogy kint aludtak a képesek a tarlón. Ez akkor fordult elő, ha a falutól messze arattak, vagy gyomos, füves volt a termény és amit délután arattak, azt nem lehetett bekötni, keresztbe rakni. Ilyenkor — ha holdvilágos éjszaka volt — éjjel kötötték fel és rakták keresztbe a terményt. A tarlót a képesek nem gereblyélték fel. Ez az uradalom feladata volt. Amikor azonban megtörtént a tarló felgereblyélése, akkor a képeseknek kellett a kaparékot felkötni és a keresztek tövéhez tenni a felkötött kaparék kévéket. A képesek ruházata nem különbözött a falusi aratók ruházatától. Lábbelijük szinte kivétel nélkül a használt csizmaszárból készített bocskor volt. A férfiak az első világháborúig vászonból készített, lábszárközépig érő, alul rojtos szélesszárú gatyát viseltek felsőruhaként. Az első világháború után a fiatalabbaknál ezt felváltotta a cájgnadrág, s a bocskor helyett néhány helyen bakancs került a lábra. Ugyanakkor a szegényebbeknél nem volt ritka a kékre festett házivászonból készült nadrág. Ezt otthon varrták az asszonyok kézzel fehér vászonból, majd elkészülte után házilag befestették. A nadrág alatt az idősebbek