A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

NAGY Géza: A kepések munkaszervezete és életmódja a Bodrogközben

A KÉPESEK MUNKASZERVEZETE ÉS ÉLETMÓDJA 553 terményt kapnak naponta arra az időre, míg annak a táblának az aratása tart. Amikor az uraság repcét kezdett termelni, annak a learatása is a képesekre várt. Itt sem a szerződésben megszabott bérért arattak, hanem a legtöbb esetben napszámbért fizetett az uradalom. Előfordult olyan eset is, hogy az uradalom a megkezdett táblában szerette volna a munkát befejeztetni estére. Ehhez viszont a képeseknek jobban kellett volna haladni és későig aratni azon a napon. Ha áldomást ígért a gazdának az intéző, akkor el is érte az uradalom a célját, mert learatták a táblát.

4 A kepésgazda nem mindenütt dolgozott. Karcsán például egyáltalán nem vett részt az aratásban, inkább csak ellenőrizte a munkát és tárgyalt az intézővel. Ugyanakkor a Bodrogköz néhány uradalmában (pl. Vajdácskán) ugyanúgy dolgozott, mint a többi kepés. A kepésgazda után következett rangsorban az első kaszás. Sok helyen a gazda helyettese is volt, ha a gazda nem volt jelen az aratás helyén, akkor a képesek dolgában ő intézkedett. A kepésbandában az első kaszás tisztét mindig a legerősebb, legjobb kaszás töltötte be. Feladata volt az iramdiktálás. Ahogy ő haladt a sor elején, úgy kellett haladni a többi kaszásnak is. Éppen ezért nem lehetett akárki elől, mert az első kaszás húzásától függött a többiek munkaüteme is és a kereset is. Persze az első kaszásnak nemcsak a saját erejéhez kellett igazodni, hanem az egész banda munkabírását figyelembe kellett vennie. Ha valaki az erejével kérkedett, akkor a bandában hárman-négyen összeszedték erejüket, tudásukat és megszégyenítették azzal, hogy utána eredtek és kikaszálták az első kaszást. Ez azt jelentette, hogy az első kaszás után kaszálók erősebb ütemben kaszáltak, s amikor utolérték, kikerülték az első kaszást és elibe kerültek. Az első kaszás után következtek a többiek erő szerint, míg leghátul rendszerint a leggyengébb kaszás haladt. Amikor kiértek a rend végére, megfenhették a kaszát, majd új rendbe kezdhettek, s ekkor ittak vizet is, már aki szomjas volt. Minden kaszáshoz tartozott egy marokszedő, a félkezes. A félkezesnek az volt a kötelessége, hogy a kaszás után felszedje a markot és kévénként lerakja a tarlóra. Afélkezesnék a munkája igen nehéz volt, mert egész nap derékban meghajolva szedte a markot háttal haladva a kaszás után. Amikor kiértek a renden, akkor a kaszás és félkezes visszafelé kötelet csinált és felkötötte a terményt, vagyis kévébe kötötte, ha az száraz volt. Volt olyan eset is, hogy füves lévén a termény, félnapig száradni hagyták markonként és csak száradás után kötötték fel. A képesek általában 1—2 markos kévéket kötöttek. Egy markosnak azt a kévét nevezték, amelyikbe annyi szál termény volt, amennyi a félkezes egyik hóna alá került szedés közben. Kezdetben a kaszás és félkezes kötötte fel tehát a terményt, amikor mentek visszafelé a soron. Az 1920-as évek közepétől annyi változás történt a képesek munkamegosztásában, hogy három pár (három kaszás és három félkezes) állt össze egy bokorba. A három párból két pár aratott, a harmadik pár marokszedője, félkezese kötelet csinált és leteregette, a kaszás pedig kötött. Minden nap váltották egymást úgy, hogy a kötés harmadnaponként került egy-egy