A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)
FÉL Edit–HOFFER Tamás: A matyó hímzés alakulása és a magyar népművészet stíluskorszakai
A MATYÓ HÍMZÉS ÉS A MAGYAR NÉPMŰVÉSZET 451 korszakok közt, az új stílus is a régi gyökerekből szívja elemei egy részét, s párhuzamosan régiesebb és újítóbb törekvések élhetnek egymás mellett. A mezőkövesdi hímzés példája megmutatja, hogy a stílusváltás nem csupán motívumok és mintaszerkesztési eljárások átcserélése, hanem az alkotói magatartás megváltozása is. A régi stílusú varrások készítőiben — ha vannak is egyedi, egyéni különbségek az egyes darabok közt — mégis fegyelem, tartózkodás, szinte azt mondhatnánk: személytelen alázat élt, amely munkáikat megtartotta a kialakult minták, az elfogadott és országszerte hasonló szerkesztésmódok keretén belül. Az új stílusú hímzésekre viszont épp az jellemző, hogy változtathatók, változékonyak, szinte kihívják a tervezőt, hogy újítson, kísérletezzen. Tág teret nyitnak az egyéniség érvényesítésére. A közös matyó stílus keretén belül is számos egyéni változatot ismerünk. Itt szólhatunk Kisjankó Boriról. Generációjának sok kiváló íróasszonya közül ő ment legmesszebb, ő volt a legmerészebb a részarányosság, a kompom zíciót irányító szabályok elhagyásában. Míg más íróasszonyok tervein a minta két oldala többé-kevésbé megfelelt egymásnak, az ő rajzain ahány sarok — szinte annyiféle minta. Rajzai ezért kívántak sokat a varrótól is, akinek egy mindig új és egyéni módon változó mintában kellett megtalálnia-kialakítania a színek összhangját. A régi stílus tartózkodó, konzervatív alkotói magatartása mögött a statikus jobbágy-paraszti társadalmat sejthetjük, Mezőkövesd esetében a környező falukénál szabadabb, differenciáltabb mezővárosi társadalmat. A nemesen megformált gránátalmák, pávák, virágtövek erről a mezővárosi múltról tanúskodnak. Ez a mezővárosi helyzet okozhatta, hogy Kövesd a múlt század közepén viszonylag hosszan habozni látszik és csak a hatvanas-hetvenes években vált át az új népművészet parasztos irányára, hogy aztán alig néhány év alatt elébe vágjon az egész környező vidéknek. A matyó hímzés erőteljes, merész színeiben, szabadon szerkesztett, zsúfolt mintáiban élesen, határozottan kifejeződött az a paraszti bizakodás, öntudat, újfajta pompa, ami országszerte fölhajtó ereje volt az új népművészeti stílusoknak. Ennek a népművészetnek, viseletnek, hagyományos szokásrendnek a fenntartása az első világháború körül, még inkább a két világháború között viszont már egyre kétségbeesettebb erőfeszítésnek tekinthető, hogy a nyomasztó, kiúttalan szegénységgel szemben a paraszti életforma emberségét, szépségét őrizzék. Kövesd ebben is talán a legvégletesebb az egész országban; a legsúlyosabb szegénységgel itt szegeződött szembe a leggazdagabb népművészet, amely bármennyire nagyok voltak is Kövesden belül a vagyoni különbségek, bármennyire eltérő szinteken valósultak is meg a viselet és a hímzés közös eszményei, mégis csak össze tudta fogni a város egész népét. Az új matyó stílus Mezőkövesd legegyénibb alkotása. Ennek a stílusnak a kialakulása mégis megmutatja, hogy ez az átmenet részben leszűkülést jelent. Abból a sokféle továbbfejlődési lehetőségből, amit a különféle régi stílusú hímzések jelentettek, a kövesdiek egyet választottak ki, s a többit kirekesztették, elhagyták. Abban az egyben viszont páratlan következetességgel kibontották a lehetőségeket maguk kifejezésére. 29*
