A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

KATONA Imre. A sárospataki habán kerámia-receptkönyv tanulságai

428 KATONA IMRE A kék engóbot — miként az engóbokat általában — bőrkeményre szikkadt nyerstárgyra vitték rá. Az edényt a teljes száradás után égették ki. Az engób egyenletes matt felületként borult az edényre. Ezután következett a díszítés. A leggyakrabban a fehér ónmázzal vitték fel a mintát, de az ónmázt nem ritkán zölddel és sárgával színezték. A felvitelkor inkább írókát használtak, mint ecsetet, az utóbbi használata is előfordult. Ilyenkor az ónmáz vékonyabban került az edénytestre. Ha azonban a felvitel írókávai történt — s ez volt az elterjedtebb —, a díszítés vastagabb rétegben került az edényre. Ennek következtében az átlátszó ólommáz a kék engóbra és a fölötte levő fehér ónmázra simult. Ettől az edény egész felülete simává és csillogóvá lett. Még a reneszánsz kerámiakészítés középpontjában, Faenzában is ritkán találkozunk sárga alapmázú edényekkel, majolikákkal. A turchino, vagy berettino elnevezésű, különböző árnyalatú világos, vagy sötétkék alapszínű edények igen gyakoriak a faenzai készítmények között, de sárga mázú habán kerámia edényekkel csak a XVII. században találkozunk először. E máztípus megjelenésének nem annyira művészi, stílus-fejlődési okai voltak, mint inkább technológiaiak. A sárga máz ugyanúgy a színes agyagmázak típusába tartozik, mint a kék, és készítése — lényegét tekintve — alig különbözik attól. Érdekes, hogy míg a kék agyagmázak egyes típusai megtalálhatók különböző itáliai kerámiákon, a sárga színűek nem fordulnak elő az itáliai reneszánsz „tavolozza" (paletta) árnyalataiban. Ennek oka talán abban kereshető — legalábbis egyesek szerint —, hogy a sárga színt adó antimonérc az Európában ritkán előforduló fémek közé tartozik, s készítése csak ott lehetséges, ahol elegendő mennyiségű antimonérc áll rendelkezésre. Véleményünk szerint ez azonban ilyenképpen aligha tartható, hiszen — mint Szerencsi Mihály szóbanforgó receptkönyvéből is kiderül — a színező anyagnak csak egyik, s méghozzá mennyiségre nem jelentős komponensét (20%) alkotja az antimon: 2 rész kvarchoz, 1 rész vörösagyaghoz és 1 rész sóhoz mindössze 1 rész antimonra volt szükség. Ezt a keveréket összeolvasztották, majd megtörték. Vízzel hígítva ez volt a sárgamáz alapanyaga. Az ezzel leöntött edényt kiégették, majd — ugyanúgy, mint a kék színűeken — fehér mázzal alakították ki sajátos díszüket. Ezután óvatosan átlátszó mázba mártották, száradás után pedig újra égették. Ezek szerint a sárga máz is ugyanúgy frittelt volt, mint a kék. A szín árnyalata elsősorban azon múlott, hogy a sárgával színezett engób-agyag fehérre, sárgára vagy vörösre égő volt-e. Ha az agyag fehér volt vagy sárga, a máz világos lett, s inkább a citrom, mint az okkersárgára hasonlított. Ezzel szemben, ha az alkotóelemként használt agyag égetés után vörös színű lett, a máz színe is mélyebbé, okkeresebbé vált. A XVII. századi habán edények színe főleg az utóbbira hasonlított, bár mint említettük, ezek nem engóbbal, hanem sárga ónmázzal készültek s színük árnyalatát a különböző oxidos színezőanyagok mellett az antimon aránya is befolyásolta. Mielőtt a habán és a népi kerámiát összevetnénk, összehasonlítanánk, s egyáltalán kettőjük kölcsönhatását elemeznénk, már a Szerencsi-féle receptkönyv futólagos áttekintéséből is világos, hogy a sárospataki fazekasok — bár mint éppen Szerencsi Mihály naplója bizonyítja — noha ismerték a habán mázkészítést, készítményeiken mégsem használták. Tudjuk, hogy a habán mázak kö-