A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)
KATONA Imre. A sárospataki habán kerámia-receptkönyv tanulságai
A SÁROSPATAKI HABÁN KERÁMIA-RECEPTKÖNYV TANULSÁGAI 429 zött a kék engóbnak kiemelkedő szerepe volt, főleg azokon a helyeken, ahol a lakosság szükségleteire dolgoztak, mint pl. Sárospatakon is, az itteni fazekasok ismert készítményein mégsem szerepel e máz-típus. Ezzel szemben a pataki fazekasok készítményei között igen gyakori a fehér-alapú kerámiakészítmény. Ne tévesszen meg bennünket: ezek alapszíne nem ónmáz, hanem fehér engób. Ezért színe nem hideg-, hanem melegfehér, sőt kicsit pirosas színű. Ugyancsak a habán kerámia hatására vezethetők vissza a sárga alapszínű kerámiák is. Tudjuk, hogy a habán kerámiák egyik közismert típusa volt a sárga-kerámia. Ezt receptjeik tanúsága szerint agyagból, sárgára színező antimonoxidból és ólomoxidból állították elő. Ilyen receptet Szerencsi naplója is tartalmaz. Ugyanakkor múzeumaink, gyűjteményeink sárga kerámiái nem engóbbal készültek, hanem antimonoxiddal sárgára színezett ónmázzal. Mi az oka annak, hogy a sárospataki fazekasok — bár ismerték — mégsem használták az újkeresztény mázakat. Technikájuk semmiben sem különbözött az ország más részein élt fazekasokétól, ellenkezőleg, mintha azokkal állt volna — legalábbis technikai vonatkozásban — közvetlen, vagy közvetett összefüggésben. Mindenesetre, anélkül, hogy a kérdésre határozottan válaszolni tudnánk, egy mégis biztos, nem máztechnikai fogyatékosság akadályozta őket a habán kerámia eredményeinek átvételében. Ugyanis, — éppen Szerencsi Mihály naplója bizonyítja —, hogy ismerték a habán mázak receptjeinek titkát és nemcsak az engóbok és ólommázak ^előállítását ismerték — mint a népi fazekasok — hanem az ónmázakat is. Érdekes viszont, hogy receptjeik közt nem találhatunk színes ónmázakat, pedig, mint fennmaradt kerámiáink bizonyítják, a habánok e technikával készítették sárga edényeiket. Ez vagy azt jelenti, hogy a Patakon élt habán fazekasok nem használták ezt a technikát, vagy azzal is magyarázhatjuk, hogy a recept megőrzői tartották feleslegesnek ezt az eljárást és nem jegyezték fel az ismert mázak mellé. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért mellőzték e technikát, noha erre vonatkozóan pontos ismeretekkel rendelkeztek, akkor az okok közt nem a technológiai jellegűek dominálnak, hanem mindenekelőtt a céh-tilalmak. Tudjuk, hogy a fehéredényesség céhen kívüli, tehát művészi jellegű tevékenységnek minősült nemcsak a XVII— XVIII., hanem még a XIX. században is. Ezt a technikát céhbeli nem alkalmazhatta, másrészt, a közönséges fazekaskemence nem is alkalmas e technikai eljárásra, mert e mázak lágyulásához szükséges hő (940— 960 fok) előállítására e kemence alkalmatlan. Itt jegyezzük meg, hogy a mázas fazekas a füsttel színező ún. mázatlannal szemben feltétlenül előbbre állt a fazekastársadalom hierarchiájában, s neki a céh az előbbivel szemben több jogot is biztosított. Ezért több helyen, mint pl. Pápán a XVIII. század végén éles ellentétekre került sor a céhen belül a két fazekasmesterség képviselői között. 22 Ha tehát még az egyszerű ólommázastechnikát képviselő ún. mázas edény készítők is felette álltak a fekete edényeseknek, akkor nem nehéz elképzelni, hogy az ún. fehéredényesek milyen magasan állhattak a szakmai differenciáltság lépcsőfokán. Az is jelentős a kérdés megítélésénél, hogy a népi fazekasság technikája és eszközkészlete szinte évszázadokig ugyanaz. Az életforma változatlansága következtében ugyanaz az uralkodó edénytípus a XIX. században is, mint a XVIÍ.-ben. Nemcsak a technika maradt a régi, hanem a tárgyak kialakítása,
