A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 13-14. (1975)

MOLNÁR József: Jókai Mór „A Miskolczyak” című történelmi elbeszélésének forrása

288 MOLNÁR JÓZSEF val Sztankóczy Boldizsárral betörette. Ott találta a neje társaságában Simon Deákot... Ő fegyvertelen volt. így aztán a marhaerejű csatlósnak könnyű harca volt a védtelen ellenében. Ütötte, ahol érte, és Simonnak ezalatt még azt is látnia kellett és hallania, hogy András ártatlan, erényes nejéhez rohanva, annak szép gesztenyeszínű haját keze körül csavarja s gyönge tagjait vérig korbácsolja, nem törődvén a nő sikoltásával. Végül aztán a brutális csatlós felnyalábolta Simon Deákot s kidobta a donjon ablakán. E meggyaláztatást nem tűrte el Simon Deák. Megtorlásra gondolt. Másnap korán reggel felköté jó damaszkuszi kardját, két pisztolyt dugott a nyeregkápájába s lóra kapott. Egyesegyedül kocogott alá az Árky-kastélyhoz. Ott meghúzta magát a ligetben s várta ellenesét. Az nemsokára megjelent a csatlósa, Sztankóczy kíséretében. Ők is lóháton voltak. A csatlós vállán puska függött. Simon Deák, amint meglátta őket, nagy bátran eléjük lovagolt s amint lőtávolba értek, rákiáltott az öccsére: „Egy szóra, András!" Árky András, amint észrevette bátyja szándékát, odakiálta a csatlósra: „Lődd agyon!" Mire a csatlós lekapva válláról a puskát, rögtön célba fogta Simon Deákot. Ámde az gyorsabb volt, megelőzte a halálos lövést a kapóra elsütött pisztolyából egy golyót küldött a célozó csatlós szemébe, mely a koponyába hatolva, halálos sebet ejtett. Sztankóczy kiejté a puskát kezéből s a lova nyakára borult, az haza vitte nyargalvást. A két testvér magára maradt. A kardnak kellett közöttük dönteni. Mind a kettő vágott, egyik sem hárított. András ősi szablyája lapos vágást adott, melyet Simon bátya kalpagja felfogott; de Simon Deák kardja ketté hasította András koponyáját, az holtan esett le a lováról. S benne magva szakadt a sok századon át virágzott baronyai Árky-családnak; ő volt az utolsó férfi-sarjadék. panaszkodott. A felbérelt szolga hamarosan Simon Deákhoz ugrott s mielőtt az kardot ránthatott volna, leteperte és szablyájával erősen megvagdalván csaknem holt-elevenen hagyá. Ugyanekkor Árky András, a vén harci medve, a gyönge fiatal asszonyhoz rohant és hosszú gesztenyehaját kezére csavargatván, rettenetes gorombasággal a hitvesi hűség megtartására figyelmezte té. ...lovagias lelkének minden érzésével felháborodott Árky András rút és vakmerő eljárása felett... Másnap kora reggel, leküzdvén a nehéz sebek okozta fájdalmakat, felkötötte damaszkuszi kardját és átlovagolt Árky Andráshoz, szintén a vár mellett a külső falak által bekerített részen feküdt a kúriája. A fegyverteremben találta bátyját, megragadta vállán a dolmányt egy cseppet sem reszkető kezével és megszólítá érces, erőteljes hangon: — Bátyám uram! Tegnap óta szűk lett a világ kettőnk számára, itt kell azt ma hagyni egyikünknek. Azért, ha férfinak érzi magát kegyelmed, mutassa meg, hogy férfival is szembe mer szállni, nemcsak egy védtelen nővel. Most annakokáért vegye elő legjobbik szablyáját, vagy, ha jobban tetszik egy kurta puskát, és nézzünk alkalmas helyet a végső leszámolásra. — Köszönd meg öcsém — mondja Árky büszkén — hogy megkíméltem az életedet. Vagy kevés volt még, amit tegnap kaptál? Heverd ki elébb ezt, majd azután szembe nézek veled. Miskolczynak arcát elönté a harag pírja. Hevesen kirántotta kardját és Árkyra emelte; várt azonban addig, míg az is előhúzta az oldalán levő rezes markolatú görbe kardot. Akkor — rajta! — összecsap a két testvér, pattog a szikra acéljaikról, Miskolczynak már vérzik a dolmánya, de észre sem veszi. Összeszedi még egyszer az erejét és dühösen sújt a